Következő néhány bejegyzésemben olyan személyiségeket szeretnék bemutatni, akik nemcsak kortársai voltak Dávid Ferencnek, de fontos szerepet is játszottak az erdélyi unitarizmus megszületésében, elterjedésében. A legismertebb európai antitrinitáriusok (pl. a spanyol Szervét Mihály és az olasz Faustus Socinus) helyett – akikről viszonylag bőséges irodalom áll rendelkezésre – azokra szeretnék fókuszálni, akikről szinte teljesen megfeledkezett az utókor.

Dávid Ferenc eszmetársai közül elsőként Basilius István alakját elevenítjük fel, akit – a Keresztény Magvető című folyóirat néhány régi tanulmányát leszámítva – az unitárius teológiai irodalomban is ritkán emlegetnek. Basilius 1525 körül született, és Luther városában, Wittenbergben végezte egyetemi tanulmányait, majd Kolozsvárra hazatérve segédtanítóként, később iskolaigazgatóként működött. 1562-ben segédlelkész, majd 1566-ban Kolozsvár lelkésze lett, s a feljegyzések szerint már ebben az időben alapvetően unitárius tanokat terjesztett. Később missziós körútra indult, amelynek során felkereste Belényest, Békést, Hódmezővásárhelyt, Makót, Szegedet, Temesvárt, Csanádot, Simándot, és unitárius egyházközségeket alapított. Az 1570-es évek közepétől – a dávidferenci radikális reformációval szemben – a Blandrata-féle mérsékeltebb szárnyat képviselte. Az 1580-as években ismét bejárta az alföldi egyházközségeket. 1592 körül hunyt el.

Basilius Istvánnak két, nyomtatásban megjelent munkájáról tudunk; mindkettő 1568-ra datálható. A Pókai Jakabnak ajánlott első kötet címe (modern átírásban): Egynéhány kérdések a keresztényi igaz hitről. A Bekes Gáspárnak ajánlott második (nyilvánvalóan unitárius szellemiségű) könyv címe: Az apostoli credónak rövid magyarázata. Basilius István és harcostársainak (Császmai István, Karádi Pál) magyar nyelvű írásairól Klaniczay Tibor, az 1992-ben elhunyt kiváló irodalomtörténész így vélekedett: „A traktátusnak, a vitairatnak, a prédikációnak, a reformáció teológiai értekezéseinek, noha a nyelvi szépség, az esztétikailag fegyelmezett mondatszerkesztés, általában a stílus művészibb megformálása iránt nem sok fogékonyságot árultak el, mégis a magyar irodalmi próza megszületése szempontjából megvan a maguk jelentősége. Övék volt az úttörés érdeme. Nem fordított, hanem eredeti fogalmazványokban indult meg a magyar beszélt nyelv írásban való rögzítése, irodalmi nyelvvé formálása. A reformáció legkiválóbb írói, Heltai és Bornemisza is ezekben a műfajokban fejlesztették ki kiforrottabb stílusukat, s jutottak el szépprózai kísérletekig.”

Szerző: Retkes Attila  2010.12.07. 16:15