Több mint háromszáz évet kellett várni az unitáriussá lett író-lelkész-nyomdász-könyvkiadó, Heltai Gáspár életművének felfedezésére. Azóta számos tanulmány, elemzés, megemlékezés jelent meg róla – nagy érdemeket szerzett ebben Borbély István unitárius író –, de a tudományos igényű Heltai-nagymonográfia mindmáig várat magára.

Heltai Gáspárról elsőként a konzervatív szemléletű, kiváló irodalomtörténész, Beöthy Zsolt emlékezett meg részletesebben, A magyar szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban című munkájában, amely 1886-ban jelent meg Budapesten. A két világháború között a későbbi Heltai-kutatás és -filológia alapjául szolgáló szövegkiadások láttak napvilágot; Halhatatlan mesék címmel például Szentimrei Jenő adott ki válogatást a fabulákból (Kolozsvár, 1931). Németh László és Kerecsényi Dezső a Protestáns Szemlében, Waldapfel József az Irodalomtörténeti Közleményekben méltatta Heltai életművét. 1945 után több gyűjteményes kötet jelent meg Erdélyben és Magyarországon, s lendületet adtak a kutatásnak azok az emlékünnepségek is, amelyeket 1974-ben, Heltai halálának négyszázadik évfordulója alkalmából rendeztek. A közelmúltban elhunyt lelkész-egyháztörténész, Kelemen Miklós adatai szerint a különböző unitárius folyóiratokban a 19. század vége óta több mint 200 cikk, tanulmány foglalkozott a Heltai-életmű különböző aspektusaival.
Borbély István (1886-1932) a torockói születésű, Kolozsvárott élt irodalomtörténész és teológiai író – aki lelkészi oklevelet is szerzett és évekig tanított a teológián – elmélyülten foglalkozott az unitarizmus irodalmi vonatkozásaival. Három olyan monográfiát is megjelentetett – Heltai Gáspár (1907), Unitárius polémikusok Magyarországon a XVI. században (1909), A magyar unitárius egyház hitelvei a XVI. században (1920) –, amely vallásunk születésének időszakával foglalkozik. Borbély István így jellemezte a nagy előd, Heltai Gáspár fabuláit: „Meséi kora igazságtalanságainak kommentárral kísért gyűjteménye. Sokszor csak azért ír, fordít valamely fabulát, mert jól esik az igazságnak bármely formájára gondolnia. Fűt, fát, csecsemőt, daliát, öreget, aggot megszólaltat. Az állatok csak úgy sziporkáztatják bölcsességüket, mint Salamon király. Hihetetlen események történnek: a sima víz tükörében tenger viharzása verődik vissza, az oroszlán összecimborál az agárral, a tolvaj a kutyákkal, a szamár az oroszlánt, a macska a rókát köszönti – mind csak azért, hogy egyikök tőrbe ejtéséből a másik tanulságot vonhasson le. Heltai szívesen teszi ezt, hiszen meséi korrajzok. Legszívesebben a gazdagok, a hatalmasok dölyfét csúfolja, hiszen magának is azokkal volt legtöbb kellemetlensége. Mesét mond a rókáról, a szamárról és az oroszlánról, s amint vége a mesének, ott az értelme, a leszűrődött igazság: hatalmasok ellen nincs orvosság. A magabíró dúsok nem gondolnak sem törvénnyel, sem tisztességgel.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.30. 12:05