Előző bejegyzésemben megkíséreltem összefoglalni, mit vallott és tanított Dávid Ferenc Isten oszthatalan egységéről, Jézusról és a Szentlélekről. Ezúttal azt vizsgáljuk meg, hogy mit gondolt egyházalapító püspökünk Isten és ember kapcsolatáról, a lelkiismeretről, a vallási türelemről. A forrás ezúttal is Dávid Ferenc életműve, illetve Erdő János professzor úr tanulmányai.

Hit az emberben. Az emberben való hit Dávid sarkalatos tétele. Az ember a központ, minden érte van, a vallás is őt szolgálja. Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, ez a testvériség természetes alapja. Jónak és tökéletesedésre képes lénynek alkotta az embert, innen van az ember nagyra hivatottsága. Eszményeket állított eléje, amelyek vonzzák; vágyakat és törekvéseket oltott szívébe, amelyek ösztönzik.

Az ember erkölcsi élete. Isten és Jézus ismeretét Dávid Ferenc összekötötte az ember erkölcsi életével. Aki aki nem jár világosságban és az evangélium útján, aki cselekedeteivel tagadja, az beszédével hiába állítja, hogy Istent ismeri, és hogy Jézus tanítása szerint él.

A hit Isten ajándéka. Legszemélyesebb ügyünk a hit. Pál apostollal tanította Dávid, hogy „a hit Isten ajándéka”, amelyet elfogadhatunk, de vissza is utasíthatunk. Rajtunk kívülálló, külső tekintélytől független valóság, melyet adottságaink szerint juttatunk kifejezésre. A hit ajándék volta kétségen kívül áll. Ha természetünkben adva volna a hit, és nem Isten ajándékozná nekünk, akkor mindnyájan egyaránt hinnénk, és Isten igéjének életünkben helyet adnánk.

Mit ad Isten? A hit tartalmilag Istenben való bizalom; megnyugvás és a vele való életközösség. Isten munkája az emberben, aki hit által lép be életünkbe, teremt velünk kapcsolatot, szól hozzánk, és mi válaszolunk neki. A hit tökéletesedésünk kezdete: felszabadulunk a félelem, az egyedülvalóság és kötöttség alól, s életünket Isten és ember szolgálatára szenteljük.

Hit és cselekedet. A hit teljességét Jézus élete példázza, ezért nevezi Dávid az evangéliumot a hit legvilágosabb tükrének. Ennek ismerete erősíti, tudatosítja hitünket. A hit által akkor igazulunk meg, ha az cselekedetekben válik láthatóvá. Ezért a hit és a cselekedet egymástól elválaszthatatlan. Isten előtt hitünket tiszta gondolatokkal, buzgó imádkozással és a lelki dolgokban való foglalatossággal mutatjuk meg, az ember előtt pedig az igazság és szeretet cselekedeteiben.

Autonómia és szabadság. Isten és ember közötti kapcsolatból következik, hogy a hit öntörvényű és szabadságot feltételez. Mindenféle kényszer, kötöttség lényegének mond ellent. Isten elvárja, hogy ajándéka számára teljes szabadságot biztosítsunk. Nemcsak az ember, hanem Isten ellen vétkezik az, aki megsérti a hit szabadságát.

 

Szerző: Retkes Attila  2010.11.05. 13:18