A mai Magyarország területén az unitarizmus hitelveihez és eszmerendszeréhez közel álló tanításokat elsőként Egri Lukács fogalmazott meg, az 1560-as évek közepén.[1] Az egri születésű lelkész Wittenbergben Luther és Melanchton teológiájának híve lett, majd Kolozsvárott ismerkedett meg az antitrinitárius nézetekkel, amelyeknek hatása alá került. 1565-től szülővárosában, illetve a mai Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye számos más településén prédikált, s ezzel kivívta Károlyi Péter[2] és Károli Gáspár[3] haragját. Huszonhét pontból álló hitvallásának lényegét – Debreceni Ember Pál egyháztörténete[4] nyomán – Zoványi Jenő így foglalta össze: „Istent örökkévaló stb. lénynek mondja, akinek Igéje és Lelke vele egyállagú, ugyancsak öröktől fogva való, de ezeknek külön személyiségéről az ószövetségi atyák még nem voltak felvilágosítva, aminthogy nem is volt öröktől fogva elkülönítve a három személy.”[5] 1566-ban, a gönci zsinaton Egrit nyilvános hitvallásra kényszerítették és elítélték, de legyőzni nem tudták, mert hamarosan Ungvár lelkészévé, sőt az ungi egyházmegye esperesévé választották. 1568-ban, Kassán újabb zsinatot tartottak, s Károlyi Péter ekkor már Méliusz Juhász Péter tiszántúli református püspököt, illetve Schwendi Lázár császári tábornokot[6] is segítségül hívta. Egrit letartóztatták, s ettől kezdve Szádváron, majd Jászón raboskodott, 1574-ben bekövetkezett haláláig.

Dávid Ferenc egyházalapító püspök közeli munkatársai közül elsőként – az 1567-es nagyváradi hitvita[7] után – Basilius István érkezett a mai Magyarország határának közelébe, majd területére: a Tisza és a Maros szögében (Belényesen, Békésen, Csanádon, Hódmezővásárhelyen, Makón, Simándon, Szegeden és Temesváron) terjesztette az antitrinitárius nézeteket. Basilius is Wittenbergben végezte egyetemi tanulmányait, majd Kolozsvárra hazatérve segédtanítóként, később iskolaigazgatóként működött. 1562-ben segédlelkész, majd 1566-ban Kolozsvár lelkésze lett, s már ebben az időben alapvetően unitárius tanokat terjesztett. Az 1570-es évek közepétől – a dávidferenci radikális reformációval szemben – a Blandrata-féle mérsékeltebb szárnyat képviselte. Az 1580-as években ismét bejárta az alföldi egyházközségeket, majd 1592 körül elhunyt.[8] Basilius Istvánnak két, nyomtatásban megjelent munkájáról tudunk; mindkettő 1568-ra datálható. A Pókai Jakabnak[9] ajánlott első kötet címe (modern átírásban): Egynéhány kérdések a keresztényi igaz hitről. A Bekes Gáspárnak[10] ajánlott második (nyilvánvalóan unitárius szellemiségű) könyv címe: Az apostoli credónak rövid magyarázata. Basilius István és eszmetársainak magyar nyelvű írásairól Klaniczay Tibor így vélekedett: „A traktátusnak, a vitairatnak, a prédikációnak, a reformáció teológiai értekezéseinek, noha a nyelvi szépség, az esztétikailag fegyelmezett mondatszerkesztés, általában a stílus művészibb megformálása iránt nem sok fogékonyságot árultak el, mégis a magyar irodalmi próza megszületése szempontjából megvan a maguk jelentősége. Övék volt az úttörés érdeme. Nem fordított, hanem eredeti fogalmazványokban indult meg a magyar beszélt nyelv írásban való rögzítése, irodalmi nyelvvé formálása. A reformáció legkiválóbb írói, Heltai és Bornemisza is ezekben a műfajokban fejlesztették ki kiforrottabb stílusukat, s jutottak el szépprózai kísérletekig.”[11]

A korai alföldi unitarizmus másik fontos személyisége volt Karádi Pál – a radikális reformáció híve, Dávid Ferenc szövetségese, szenvedélyes hitvitázó.[12] A mai Magyarország területén, valószínűleg Somogy vagy Fejér megyében született, majd Szapolyai János özvegyének népes kíséretével kerülhetett Erdélybe. Az 1560-as évek közepétől János Zsigmond fejedelem és Dávid Ferenc szűkebb köréhez tartozott. Nagyváradon és Gyulafehérváron hitvitákon vett részt, ezután Abrudbányára költözött (ahol nyomdát működtetett), majd csatlakozott Basilius István alföldi missziós útjaihoz. Dávid Ferenc halála (1579) után az alföldi unitárius egyházközségek az önállósulás mellett döntöttek, s vezetőjükké emelték a korban, tudásban és tekintélyben is társai fölé emelkedő Karádit. Kelemen Miklós szerint „püspökké választását az is segíthette, hogy a dél-magyarországi egyházak török uralom alatt álltak, Karádi pedig abban a városban (Temesváron) szolgált lelkészként, amely a kormányzó beglerbégnek volt székhelye.”[13] Karádi Pál 1569-ben, abrudbányai nyomdájában megjelentette a Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról című politikai gúnyiratot. Ennek szerzője ismeretlen – nem kizárt, hogy az előszó és néhány fejezet Karádi munkája. Tíz évvel később – a 19. századi bibliográfus-irodalomtörténész, Szinnyei József megfogalmazása szerint – „a Krisztus imádását ellenző Dávid Ferencz elítéltetése után egy hosszú, epés levelet írt a mérsékeltebb irányú unitáriusok főbb embereihez, amelyben kimutatja, hogy Dávid Ferencz veszedelmének fúrója-faragója Blandrata volt, a hamis vádakat ő formálta, indította, folytatta, a fejedelemnek ő árulta el.”[14] 1580-ban Karádi kommentárt fűzött a Jelenések könyvéhez, ami – Szász János lelkész szavaival – „az alföldi unitarizmus hitvilágának kiváló gyűjteménye.”[15]

Az unitárius eszmerendszer 1570 táján – elsősorban Alvinczi György, Tolnai Ambrus Lukács és Válaszuti György tevékenységének köszönhetően – a Dél-Dunántúlon (a mai Baranya és Tolna megye területén) is megjelent. Alvinczi György életéről szinte semmit sem tudunk.[16] Az 1570-es évek elején lett Nagyharsány – a Villányi-hegység déli lejtőjén, Siklóstól keletre található falu – unitárius lelkésze, prédikátora, ahol 1574-ben, egy hitvita során halálra ítélték és a világi hatóságokkal kivégeztették.[17] Zoványi Jenő összefoglalása szerint „a helvét irányúak Veresmarti Illésnek, ekkor már püspöküknek vezetése alatt jelentek meg a nagyharsányi vitán, s a jelek szerint szép számmal vehettek részt, míg az antitrinitáriusok oldaláról a helybeli lelkészen, Alvinczi Györgyön kívül egyedül az amazoktól elpártolt Tolnai Ambrus Lukács siklósi lelkész volt jelen. Ezek ketten valami külső kényszer alatt állhattak, mert másképpen aligha mentek volna belé egy olyan vitatkozásba, amelyben nemcsak hogy jóval többen voltak ellenfeleik, hanem döntőbírákul is ezek sorából nevezte ki Veresmarti magát meg Siklós Miklóst és Kálmánycsehi Mányoki Pétert.”[18] Alvinczi György kivégzése még az országot megszállás alatt tartó török hadsereg vezetőit, így a budai beglerbéget is megdöbbentette.[19]

A nagyharsányi hitvitán ugyancsak jelen lévő Tolnai Ambrus Lukács nem Erdélyből érkezett a mai Magyarország területére, hanem valahol a Dél-Dunántúlon született.[20] Fiatalon kálvinista volt, majd Dávid Ferenc tanításait kezdte követni, és Pécsett, egy unitárius fenntartású főiskolán prédikátornak tanult. Lelkészi szolgálatát Laskón – az Eszéktől északra, ma Horvátország területén található baranyai faluban – kezdte, majd Siklósra került. 1574-ben, a nagyharsányi hitvita után – mint Zoványi Jenő írja – „a különben sem vértanúk fájából faragott Tolnai valahogy meg tudott szökni Pécsre, ahonnan sehogy sem sikerült őt alkalmi bíráinak kezökbe keríteni.”[21] Később a Fejér megye nyugati részén található Polgárdiban (a magyarországi unitarizmus egyik fontos központjában), majd a Pest megyei Ráckevén teljesített lelkészi szolgálatot. Életének további alakulására két személy volt döntő hatással: Cseszneky Mihály fővitéz[22] és Skaricza Máté reformátor.[23] Amikor Tolnai újabb hitvitákban vett részt, s ezért a katolikusok és a reformátusok is üldözni kezdték, a török ellen évtizedeken át harcoló Cseszneky gróf földesúri védelmet nyújtott az antitrinitárius prédikátornak, akinek így nem esett bántódása. Élete alkonyán Tolnai hosszadalmas írásos hitvitát folytatott az ugyancsak Ráckevén működő Skaricza Mátéval, aki – Szigeti Jenő megfogalmazása szerint – „minden vallás képviselőjéhez nyílt szívvel közeledett. Az övétől eltérő világnézeti, teológiai nézetek nem szabtak határt humanista megismerésvágyának.”[24] Skaricza végül rábeszélte Tolnait: térjen vissza a reformátusok közé. Dávid Ferenc egykori követője így élete végén újra elfogadta Jézus és a Szentlélek istenségét.

A harmadik jelentős dunántúli unitárius prédikátor, Válaszuti György – Basilius Istvánnal és nemzedéktársaival együtt – Erdélyből érkezett, hogy Dávid Ferenc tanait a Dunántúlon hirdesse. Hogy mikortól élt a mai Magyarország területén, arról megoszlanak a vélemények: Horváth János irodalomtörténész szerint már 1572-ben felbukkant Baranyában,[25] Szász János unitárius lelkész-egyháztörténész viszont úgy vélte, pécsi működése csak 1588 körül kezdődött.[26] Horváth és Szász szerint Válaszutinak köszönhető, hogy a budai beglerbég nem büntette meg az Alvinczi Györgyöt kegyetlenül kivégeztető Veresmarti Illés református püspököt. Válaszuti ugyanis levelet írt Budára, amelyben kifejtette: a baranyai antitrinitáriusok nem kívánják Veresmartiék földi megbüntetését, hanem Istenre bízzák azt. Válaszuti nevéhez fűződik a Pécsi disputa, amelyet Skaricza Mátéval folytatott hitvitája nyomán írt. A szépirodalomi igényességgel szerkesztett emlékiratból kitűnik, hogy Skaricza magatartásában nyoma sem volt Veresmartiék vallási türelmetlenségének: előre megegyeztek a másik fél sérthetetlenségében, s egymást „uramnak” szólították. Szász János megfogalmazása szerint „a Pécsi disputa az 1568. évi tordai országgyűléshez ragaszkodó és a lelkiismereti szabadságot feltétlenül érvényre juttató felfogásával a 16. századi magyar szellemi élet egyik gyöngyszemévé vált.”[27]

A korai magyarországi unitarizmus talán legkülönösebb személyisége volt Trombitás János, az iskolázatlan, de vagyonos nagymarosi adószedő és kereskedő.[28] Utazásai során megismerkedett az antitrinitárius tanokkal, személyesen felkereste Dávid Ferencet, könyveket kért tőle, majd az unitárius eszme lelkes terjesztője lett az egész Észak-Dunántúlon. A Selmecbányáról Nagymarosra került, feleségével nyolc gyermeket nevelő Trombitás János üzleti útjai során az országot megszálló török hadsereg vezetőivel és a bécsi udvari méltóságokkal is jó viszonyba került, széles kapcsolatrendszert épített ki. János Zsigmond fejedelem halála után Bekes Gáspár politikai törekvéseit támogatta, majd Alvinczi György kivégzése után a budai beglerbégnél elérte, hogy Veresmarti Illés református püspököt és társait perbe fogják. Később a bécsi udvar – Palaeologus Jakab[29] után nyomozva – megtudta, hogy Trombitás unitárius, ezért hazaárulással és istenkáromlással vádolták. Ekkor a törököktől kért segítséget, elhagyta Nagymarost, és az 1580-as években Isztambulban is többször megfordult. Trombitás volt a kezdeményezője annak a hitvitának (vagy inkább bírósági tárgyalásnak), amelynek keretében 1575 februárjában Szokoli Musztafa beglerbég Budára rendelte és megvádolta az Alvinczi Györgyöt halálra ítélő reformátusokat. A tárgyaláson – amelyen Veresmarti Illést és társait 800 tallér pénzbüntetésre ítélték – az unitáriusokat Jászberényi György pécsi lelkész mellett Trombitás János és titkára, a lelkész-prédikátorként is működő Csapó György képviselte. A budai hitvitáról és perről háromszáz évig – Kanyaró Ferenc egyháztörténész könyvének[30] megjelenéséig– semmit sem tudott az utókor. Végül 1986-ban, német levéltári forrásból a beglerbég ítéletének teljes szövege is előkerült: „A Mindenható Isten világi hatóságnak – sem császárnak, sem basának, sem másoknak – nem adott hatalmat arra, hogy a hitet irányítsák, mert azt az Isten maga egyedül kormányozza. Aki a Szentháromságot ismeri el, az maradjon annál, aki viszont nem ismeri el, maradjon a maga hitében. Ezért megparancsolom nektek, hogy valamennyi felekezet nyugodt legyen, és sem szavakkal, sem cselekedettel egyik a másikat ne bántsa.”[31]

Az eddig említettek mellett – Kanyaró Ferenc és Kelemen Miklós munkái nyomán – még tucatnyi 16. századi, a mai Magyarország területén szolgáló unitárius lelkész neve ismert.[32] Az 1580-as években a magyarországi unitáriusok 62 egyházközséget alkottak, amelyek közül – a felsoroltakon kívül – Aranyosfalva, Barczaszőllős, Bakonya, Baksa, Bánfalva, Bod, Egerég, Görcsöny, Köszű, Kisasszonyfalva, Málom, Pellérd, Simony, Szentdienes és Ürző neve maradt fenn.[33] 1600 után, a kibontakozó ellenreformáció szorításában az unitarizmus fokozatosan visszaszorult: a sárból és vesszőből készült, zsindellyel fedett, egyszerű templomokat lerombolták, az egyházközségi iratokat megsemmisítették. Pécsett, a Mindenszentek templomában[34] azonban egészen 1664-ig rendszeresen tartottak unitárius istentisztelet: ennek a közösségnek volt lelkésze Szabó Saltorius János, akiről feljegyezték, hogy kiválóan beszélt latinul, görögül, héberül, és 1608-ban lemásolta a Pécsi disputát.[35] A 18. századból egyetlen magyarországi unitárius lelkész neve maradt fenn: Járdánházi Sámuel (1725–1790) a Baranya megyei Harkányban és Drávapiskin szolgált; antitrinitárius nézetei miatt hat év börtönbüntetésre ítélték.[36] Az unitárius hitelvek és eszmerendszer szabad magyarországi terjesztését csak az 1848. évi XX. törvény tette lehetővé.[37]

 



Jegyzetek

[1] Egri Lukács rövid életrajzát Ferencz József püspök állította össze. Ferencz József: Unitárius kis tükör (átdolgozta: Vári Albert).  Kolozsvár, 1930, Unitárius Egyház, 31.

[2] Károlyi Péter (1543–1576) Wittenbergben végzett kolozsvári tanár, később nagyváradi iskolaigazgató, majd tiszántúli református püspök.

[3] Károli Gáspár (1529–1591), a Biblia első teljes magyar fordításának elkészítője az 1560-as években gönci református prédikátor, esperes, majd a Kassa-völgyi egyházmegye szeniora volt.

[4] Lampe, Fridrik Adolf – Debreceni Ember Pál: Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transylvania. Utrecht, 1728.

[5] Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó, 21.

[6] Schwendi Lázár, eredeti nevén Lazarus Freiherr von Schwendi (1522–1583) német hadvezér ebben az időben a kassai főkapitányi tisztséget töltötte be.

[7] A fontosabb hitviták összefoglalása megtalálható Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945 című könyvében. Budapest, 1985, Gondolat. A nagyváradi hitvita teljes szövege nyomtatásban is megjelent: A Nagyváradi Disputatio. Kiadja: Nagy Lajos és Simén Domokos. Kolozsvár, 1870.

[8] Basilius István életrajzának forrásai: Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon a XVI. és a XVII. sz.-ban. In: Keresztény Magvető, 1888/2. Pokoly József: Adalékok Basilius István életéhez. In: Keresztény Magvető, 1897/3.

[9] Pókai Jakab királyi tanácsos, János Zsigmond fejedelem bizalmi embere volt; életrajzi adatai ismeretlenek.

[10] Bekes Gáspár (1520 k.–1579) János Zsigmond fejedelem első számú bizalmasa, Erdély egyik legvagyonosabb unitárius földbirtokosa volt. Báthory István fejedelemmé választása után Bekes trónkövetelőként lépett fel, harcba szállt Báthoryval, de csatát vesztett, és menekülnie kellett. 1577-ben kibékült Báthoryval, aki a lengyel lovassági csapatok főparancsnokává nevezte ki. Bővebben ld. Retkes Attila: Aki majdnem fejedelem lett. In: Negyven széljegyzet vallásunk hőskorából. http//unitarius.blog.hu (2012. január 13.)

[11] Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története 1600-ig. Budapest, 1964, Akadémiai Kiadó, 330.

[12] Karádi Pál életrajzi adatainak forrása: Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891.

[13] Kelemen Miklós: Unitáriusok a XVI. század magyar irodalomában. In: Balázs Tibor – Batári Gábor (szerk.): Jel+Ige antológia. Budapest, 1999, Accordia.

[14] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkája. Budapest, 1891. http://mek.niif.hu/03600/03630/html

(2012. január 15.)

[15] Szász János: Négyszáz esztendővel ezelőtt. In: Unitárius Élet, 1968/3. 2-4.

[16] Kanyaró Ferenc kutatásai szerint Brassóban tanult, majd Kolozsvárott iskolaigazgató volt, de ez más forrásból nem nyert bizonyítást. Elképzelhető, hogy a Basilius István vezette antitrinitárius hittérítőkkel érkezett Erdélyből a mai Magyarország területére. Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891.

[17] Emléktábláját 2004 novemberében Rázmány Csaba akkori magyarországi unitárius püspök és Kászoni József budapesti lelkész avatta fel. A táblán az alábbi szöveg olvasható: „Alvinczi György, hitéért 1574-ben mártíromságot szenvedett unitárius prédikátor halála 430. évfordulóján kegyelettel állíttatta a Magyarországi Unitárius Egyház. Emlékeztetőül a hithűség és a vallási tolerancia mindenkori megtartására.” Alvinczi György vértanúságáról, halálának történelmi-politikai következményeiről szól Benedek Szabolcs: Csonkatorony című drámája. Budapest, 2010, Heltai Gáspár Kft.

[18] Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó, 131.

[19] Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó, 131-132.

[20] Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891.

[21] Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó, 131.

[22] Cseszneky Mihály az 1560-as években több, a török által meghódított települést visszaszerzett Veszprém és Fejér vármegye déli részén. Érdemeiért I. Ferdinánd király neki adományozta Bakonynána, Dudar, Káloz, Láng, Aba és Felegres falvakat.

[23] Skaricza Máté (1544–1591) reformátor Wittenbergben és Marburgban tanult, majd hosszú ideig Ráckevén szolgált. Kiadta Szegedi Kis István hátrahagyott műveit, és megírta életrajzát. Luther közismert énekét (Erős vár a mi Istenünk) ő fordította először magyarra. 

[24] Szigeti Jenő: Skaricza Máté, a rajzoló reformátor. In: Confessio, 1994 szeptember, 16.

[25] Horváth János: A reformáció jegyében – a Mohács utáni magyar félszázad irodalomtörténete. Budapest, 1957, Gondolat, 387.

[26] Szász János: Négyszáz esztendővel ezelőtt. In: Unitárius Élet, 1968/3. 2-4.

[27] Szász János: Négyszáz esztendővel ezelőtt. In: Unitárius Élet, 1968/3. 2-4.

[28] Trombitás János részletes, alaposan dokumentált életrajzát Szakály Ferenc írta meg, Mezőváros és reformáció – Tanulmányok a korai magyar polgárosodás című könyvében. Budapest, 1995, Balassi.

[29] A görög származású Palaeologus Jakab az egyházalapító püspök, Dávid Ferenc egyik legszorosabb szövetségese volt. A kalandos életű író-teológus csupán három évet töltött Erdélyben, de eszmerendszere, gondolkodásmódja az unitáriusokra és a szombatosokra is nagy hatást gyakorolt. Az 1580-as években, Rómában meggyilkolták.

[30] Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891.

[31] „Acta: Türkenkriege 1574-1577. Summarischer Auscuge, wie sich die Disputation des Glaubens halben, zugetragen halb, zwischen Christen und Arrianern, zu Ofen denn 8 February, Anno 1565.” Idézi: Szász János: Újra a budai disputáról. http://unitarius.uw.hu/dok/Szasz%20Janos_Ujra-a-budai-disputarol.doc (2012. január 8.)

[32] Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891. Kelemen Miklós: Az unitárius egyház története a mai Magyarország területén. In: Egy az Isten, Budapest, 2005, Magyarországi Unitárius Egyház, 45-53.

[33] Kelemen Miklós: Az unitárius egyház története a mai Magyarország területén. In: Egy az Isten, Budapest, 2005, Magyarországi Unitárius Egyház, 45-53.

[34] Pécs egyik legrégibb temploma (Tettye utca 14.) a 12. században épült, román stílusban. Később gótikus és barokk átalakításokat is végeztek rajta. A török hódoltság alatt ez volt Pécs egyetlen keresztény temploma, amelyet közösen használtak a katolikusok, a reformátusok és az unitáriusok. 1588-ban itt tartotta a Pécsi Disputát Skaricza Máté református és Válaszuti György unitárius lelkész. A 17. század elején a templom unitárius lett, a katolikusok 1664-ben nyerték vissza.

[35] Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891

[36] Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891

[37] 1848. évi XX. törvényczikk a vallás dolgában. 1. § Az unitária vallás törvényes bevett vallásnak nyilvánittatik.

Szerző: Retkes Attila  2012.12.27. 19:50

Címkék: Címkék

A 16. századi európai antitrinitárius mozgalom érdekes szereplője volt Giorgio Biandrata olasz orvos, akit a magyar nyelvű forrásokban rendszerint Blandrata Györgyként említenek. Unitárius körben ellentmondásos a megítélése, hiszen sokáig Dávid Ferenc egyik legszorosabb szövetségese volt, 1578-ban viszont élesen szembefordult vele, és támogatta egyházalapító püspökünk bebörtönzését. Biandratával zárjuk az unitarizmus „hőskorát” felidéző bejegyzéseink sorát.

A doktor 1515-ben született Saluzzóban, s fiatal korától különböző európai uralkodók mellett dolgozott, udvari orvosként. 1544-től hét éven át (Izabella királyné orvosaként) Erdélyben szolgált, utána Kassára, Lengyelországba, Sziléziába, majd Észak-Itáliába (Velence, Mestre) került. Dogmák nélküli, szabad keresztény tanai miatt a padovai inkvizíció üldözte, így Genfbe menekült, ahol egy időre kálvinista lett. A genfi reformátusokkal összeütközve ismét Lengyelországba költözött, ahol már antitrinitárius tanokat hirdetett. 1563-ban érkezett Erdélybe, és János Zsigmond orvosaként, udvari tanácsosaként döntő szerepe volt a hitvitákban, az unitarizmus megerősödésében. Az 1570-es években Báthory István, Báthory Kristóf és Ghyczy János kormányzó szolgálatában állt, s ekkor került szembe az általa túl radikálisnak tartott Dávid Ferenccel. Élete utolsó tíz évében visszavonult a teológiai vitáktól, és orvosként dolgozott. 1588-ban hunyt el Gyulafehérváron.
„Tógát viselő, nyírottfejű, nagyszakállú-nagybajszú, látszatra egy kicsit puhány, de a felszín mögött hajlíthatatlanul céltudatos, energikus férfi” – jellemezte Blandratát (egy korabeli arckép alapján) Török Tamás unitárius író, majd így folytatta: „Akár Róma híve is lehetne, az inkvizíció érdekeit szolgáló barát, aki tépelődést, lelkiismereti válságot nem ismer. De ő a felvilágosodás erdélyi hőse, vele a hitújítás legkérlelhetetlenebb szárnya jön be az országba… Rendkívül bonyolult jellemű és rendkívüli kombinációs készséggel megáldott, egyes följegyzések szerint gyenge idegrendszerű, mégis a végletekig tudatosan cselekvő reneszánsz figura.” Egyházalapítónkkal való szembefordulását Török Tamás azzal magyarázza, hogy Dávid Ferenc „kérlelhetetlen jellemű fantaszta” volt, Biandrata viszont „jellemáldozó reálpolitikus”, aki a hitelveknél fontosabbnak tartotta az unitárius egyház (mint intézmény) fennmaradását. Az utókor, a 19-20-21. századi unitáriusai mégis „Dávid Ferencben tisztelik alapítójukat és példaképüket, létüket tőle eredeztetik, míg Blandrata receptjét a hatalom bajainak orvoslására felírt receptnek tekintik.”
Szerző: Retkes Attila  2011.01.06. 16:44

Címkék: Címkék

Egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc és az unitarizmust szívügyének tekintő János Zsigmond fejedelem legbelső köréhez tartozott a Zala megyéből származó nemesember, Hagymássy Kristóf. Befolyásos támogatóként – mai kifejezéssel: szponzorként – döntő szerepe volt abban, hogy 1568 után Erdély-szerte gyorsan kiépülhetett az új vallás infrastruktúrája, templomok és iskolák összefüggő hálózata.
 
Hagymássy Kristófról is megfeledkezett az utókor. Horn Ildikó történésznek a Hit és hatalom című kötetben (2009) közölt életrajza az első tanulmány, amely szisztematikusan, kellően alapos dokumentációval mutatja be Hagymássy (1510–1577) fordulatos pályafutását. Fiatalon Szapolyai János támogatói köréhez tartozott, majd az 1560-as évek elejétől János Zsigmond mellett katonai és diplomáciai feladatokat látott el, miközben házasságkötései által is jelentősen gyarapította vagyonát. 1567-ben ért pályája csúcsára: mint Horn Ildikó írja, „amikor János Zsigmondnak teljes udvarával tisztelgő látogatást kellett tennie Szulejmánnál a zimonyi táborban, Hagymássy Erdélyben maradt, mert az uralkodó őt nevezte ki országos főkapitánnyá. 1567-ben emellett tanácsos, testamentumos úr, Közép-Szolnok vármegye főispánja, váradi, majd kővári kapitány volt, s noha hivatalosan a huszti kapitányságot és vele a máramarosi főispáni címet letette, Huszton továbbra is az ő szava döntött.”
Ez idő tájt Hagymássy még a helvét (református) irányzatot követte, de János Zsigmonddal együtt ő is antitrinitárius lett. Részt vett a hitvitákon, kapcsolatba került Bogáti Fazakas Miklóssal és Dávid Ferenccel, aki 1571-ben neki ajánlotta Az egy Atya Istennek… című vitairatát. Egyházalapító püspökünk ajánlásából világosan kiderül: az új egyház csak akkor őrizheti meg Erdély-szerte kivívott pozícióját, ha János Zsigmond halála után is lesznek tekintélyes pártfogói. Dávid Ferenc az új támogatókat Bekes Gáspár és Hagymássy Kristóf személyében találta meg. Báthory István fejedelemmé választása után Bekes és Hagymássy viszonya megromlott, mert előbbi a nyílt konfrontációt választotta, utóbbi viszont kiegyezett az uralkodóval, sőt annak távoli unokahúgát, Kerecsényi Juditot vette (negyedik) feleségül. Gyulafehérvári sírfelirata plasztikusan foglalja össze életének legfőbb mozzanatait: „Bárki legyél, tisztelve tekintsen szemed e sírra/Ekkora hőst csak ilyen egyszerű urna fed el/Ezek a hamvak amaz Hagymásinak a hagyatéka/Aki Beregszóból lett főrendű nemes/Váradot a vezetése alatt védték/Remegett két ellensége, amikor János volt a király/ Báthory István vette magához sógoraként/És általa lett kapitány Erdély népei közt/Nem volt agg, hogy meghalt, jaj, közepes korú volt csak/S ily nagy férfiuból nincs csak a híre ma már.”  
Szerző: Retkes Attila  2011.01.05. 16:20

A 16. századi erdélyi történelem elfeledett alakja – de korántsem epizódszereplője, hanem nagyon is fontos figurája – Bekes Gáspár, aki nagy érdemeket szerzett a dávidferenci eszmék elterjesztésében, a korai unitarizmus védelmezésében. Kevésen múlt, hogy János Zsigmond halála után nem az unitáriusok által „biztos befutónak” gondolt Bekest, hanem Báhory Istvánt választották meg fejedelemnek.

A szikár életrajzi tények szerint a kisnemesi családból származó Bekes 1520 körül született. Petrovics Péter – János Zsigmond egyik gyámja, a Szapolyai-házat támogató befolyásos politikus – udvarában kezdte pályáját, majd az 1560-as évek második felében János Zsigmond fejedelem első számú bizalmasa, Erdély egyik legvagyonosabb földbirtokosa és Dávid Ferenc vallásának követője lett. Báthory István fejedelemmé választása után az unitárius Bekes trónkövetelőként lépett fel, harcba szállt Báthoryval, de Kerelőszentpálon csatát vesztett, és menekülnie kellett. 1577-ben kibékült Báthoryval, aki a lengyel lovassági csapatok főparancsnokává nevezte ki. Részt vett a Rettegett Iván ellen folytatott – lengyel győzelemmel végződött – livóniai háborúban, de súlyosan megbetegedett, és 1579-ben elhunyt. Vilnius határában temették el, és a lengyelek, illetve a litvánok még évszázadokon át hősként tisztelték. Nagy előszeretettel viselt ködmönt, amelynek idegen elnevezését, a bekecs szót az ő nevéből eredeztetik.

S hogy miért nem lett Bekes Gáspárból erdélyi fejedelem? Idézzük fel Horn Ildikó történésznek az Unitárius Élet című folyóiratban megjelent tanulmányából a vonatkozó szemelvényeket. „Az erdélyi politikai elit egyik legnagyobb félelme az volt, hogy a sokat betegeskedő János Zsigmond halála után Erdély állami léte is meg fog szűnni, a török bekebelezi az országrészt… Bekes a már haldokló János Zsigmond nevében, de a török háta mögött és az erdélyi országgyűlés tudta nélkül, a Habsburgokkal kezdett tárgyalni… Bekes számos, János Zsigmondra nézve hátrányos engedményt tett, mert a háttérben már saját uralkodását készítette elő. 1571 tavaszán ratifikálták a speyeri egyezményt, március 14-én pedig meghalt János Zsigmond… Bekes Gáspár joggal hihette, hogy jól taktikázott, és Habsburg támogatással elfoglalhatja az erdélyi trónt. Nem számolt azonban a Báthory fivérek hatalmával és ügyes politikájával. Ők éppen a speyeri egyezményt fordították Bekes ellen, és a török haragját, az erdélyi rendek felháborodását felhasználva, valamint családjuk tekintélyét, érdemeit és gazdagságát hangsúlyozva elérték, hogy a májusi országgyűlés Báthory Istvánt válassza uralkodónak.” Ez a mozzanat tragikus fordulópontot jelentett az éppen csak megszülető unitárius vallás számára – Báthory István a dávidferenci eszmék marginalizálására törekedett.

Szerző: Retkes Attila  2011.01.04. 19:47

Mi történik, ha egy ország lakosságának nagyobb része más vallású, mint az uralkodója? Hogyan segít a hit hatalomra egyeseket, és miért okozza mások bukását? Miképp deformálódhat a hatalmat birtoklók hite? A vallási meggyőződés és a politikai előnyök csatájából a hit vagy a hatalom megszállottjai kerülnek ki győztesen? Ezek az izgalmas kérdések sorjáznak Horn Ildikó történész Hit és hatalom című kötetének hátsó borítóján.

Horn Ildikó, az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense régóta kutatja Erdély 16-17. századi történelmét. Rüsz-Fogarasi Enikővel, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem dékánhelyettesével megalapította a Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesületet, amely – fiatal kutatók bevonásával – az Erdélyi Fejedelemség történetére vonatkozó források feltárásával, kiadásával foglalkozik. Horn Ildikó kutatásai során nagy figyelmet szentel az antitrinitárius mozgalomnak, az unitárius valláshoz köthető személyiségeknek – nem teológiai vagy eszmetörténeti, hanem kifejezetten politika- és művelődéstörténeti megközelítésből. Ez irányú vizsgálatainak első nagy összefoglalása a Hit és hatalom – Az erdélyi unitárius nemesség 16. századi története című monográfia, amely 2009-ben jelent meg a Balassi Kiadó gondozásában. 2010-től az Unitárius Életben is olvashatjuk Dávid Ferenc kortársairól szóló tanulmányait.
A hit és hatalom című kötet bemutatja az erdélyi unitárius nemesek első generációját, akik János Zsigmond fejedelemnek köszönhetően emelkedtek a társadalmi ranglétrán, majd a második nemzedéket, akiknek már a Báthoryak korában kellett megvívniuk küzdelmeiket. Négy évszázad távlatából sokszor az is nehézséget okoz, hogy a történész meghatározza: egy adott nemesi család unitáriusnak tekinthető-e vagy sem. Horn Ildikó – igen körültekintően eljárva – négy kritérium alapján dönt. Az első esetben maga az egyház (házassági, iskolai, temetési iratok által bizonyíthatóan) a felekezethez tartozónak ismeri el a nemest. A második esetben a nemes (testamentumokban, alapító okiratokban, memoárokban) maga nyilatkozik vallásáról. A harmadik esetben a nemest országgyűlési iratok, fejedelmi rendeletek a vallásával együtt említik. A negyedik esetben (s ez a leggyakoribb) nincsenek megcáfolhatatlan források, csak a kortársak állításai, amiket gondosan ellenőrizni kell. A gazdagon dokumentált, mégis olvasmányos kötetet huszonegy részletes életrajz egészíti ki. Következő két széljegyzetünkben ezek közül a kiemelkedő jelentőségű Bekes Gáspár és Hagymássy Kristóf életével, tetteivel foglalkozunk.
Szerző: Retkes Attila  2011.01.03. 16:45

Kiemelkedő jelentőségű, humanista püspökünk, a 16. század végén élt Enyedi György legfontosabb teológiai munkája az Explicationes locorum Veteris et Novi Testemanti vagyis az Ó- és újtestamentumi helyek magyarázata. Ennek a könyvnek is megvan a maga sorsa: betiltották, elégették, újra kinyomtatták, majd egész Európában elterjedt. A 17-18. században sokan az Explicationesből ismerték meg az unitárius vallás alapelveit.

A magyar irodalom története című, az 1960-as években megjelent enciklopédia – bölcsészkörökben ismert nevén: a „spenót” – így elemzi Enyedi munkájának jelentőségét: „az Explicationes locorum Veteris et Novi Testamenti az erdélyi antitrinitárius irodalom legnagyobb hatású művei közé tartozik. E szigorúan tudományos jellegű munka a szentháromságtan bizonyítására használt bibliai helyek gyűjteményét tartalmazza, s úgyszólván a teljes protestáns teológiai irodalom ismeretében foglalja össze mindazokat az érveket, amelyek e szövegek hagyományos értelmezésének megcáfolására alkalmasak. A tárgyalt bibliai helyek mindegyikéhez Enyedi összegyűjtötte a különböző teológiai tekintélyek egymást kölcsönösen megcáfoló magyarázatait, s így az olvasóban már-már afelől támaszt kétségeket, hogy egyáltalán van-e olyan dogmarendszer, amelybe a biblia valamennyi könyvének tanulsága meghamisítatlanul beilleszthető. E ki nem mondott, de nehezen elkerülhető konklúziója miatt Enyedi munkáját csaknem száz éven keresztül folytonosan támadták a különböző háromsághívő felekezetek képviselői, mindenekelőtt az ortodox reformátusok, itthon és külföldön egyaránt.”
Az Explicationest 1598-ban, egy évvel Enyedi halála után, Toroczkai Máté kolozsvári lelkész (későbbi püspök) kezdeményezésére, a Heltai Gáspár-féle nyomdában adták ki. A kötetet azonban Báthori Zsigmond rendelete nyomán betiltották, és a raktáron lévő példányait elégették. Egyes források szerint mindössze tizenöt példány maradt fenn belőle. Csaknem két évtizeddel később Toroczkai magyarra fordította a könyvet, és a Heltai-nyomda – amelynek ekkor már Makai Nyírő János volt a vezetője – ismét vállalkozott a kiadásra. A kötet 1619 júniusában elkészült, de a Bethlen Gábor fejedelmet távollétében helyettesítő öccse, Bethlen István – református udvari prédikátorok tanácsára – nem adta meg a kinyomtatási engedélyt. Végül 1620-ban Péchi Simon kancellárnak (a szombatos vallás egyik alapítójának) és a kolozsvári városi tanácsnak sikerült elérnie, hogy a magyar kiadás – kizárólag belső egyházi használatra – megjelenhessen. Az Explicationes latin eredetijét 1684-ben, Hollandiában újra megjelentették, s ettől kezdve hosszú időn át ez volt az egyetlen erdélyi unitárius kiadvány, amit Nyugat-Európa felvilágosult arisztokratái, polgárai megismerhettek.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.17. 14:52

Egyházalapítónk, Dávid Ferenc és az ellentmondásos megítélésű, népszerűtlen Hunyadi Demeter után harmadikként Enyedi Györgyöt (1555-1597) választották meg unitárius püspöknek. Teológiai munkái mellett szépirodalomi életműve is jelentős. Vallási ellenfele, Geleji Katona István erdélyi református püspök szerint „Enyedit az unitáriusok Platonjának tartják, s kevélyek nagy tudományára.”

Enyedi György 1571-től Itáliában és Németországban tanult; itt megszerzett jelentős humanista műveltségét a latin és a görög nyelv magas szintű ismerete is gazdagította. Hazatérve a kolozsvári unitárius iskolában tanított és lelkészként működött, majd 1592-ben püspökké választották. A mártírsorsú 20. századi erdélyi lelkész-egyháztörténész, Gellérd Imre megfogalmazása szerint „Enyedi már a 16. század végén tisztán látta, hogy egyházunk az erdélyi történelem viharverései között csak úgy maradhat fenn, ha életelvévé teszi a minőség gondolatát. Prófétai eréllyel hangsúlyozta, hogy minden unitáriusban tudatos kell, hogy legyen ez a szemlélet. A 19. századig Enyedinél tisztábban senki sem látta és nem emelte ki annyira az unitarizmus minőségi értékét, senki sem mutatott rá olyan meggyőzően arra, hogy az unitárius személyiség fő jellemvonása a tudatos minőségélmény, minőség-szempontú önértéktudat. Ennek a szellemnek a megteremtésével Enyedi olyan fegyvert adott a dávidferenci ügy kezébe, melyre századokon keresztül támaszkodhatott.”
Enyedi Györgynek több mint háromszáz, erkölcsi és társadalmi tárgyú prédikációja maradt fenn, ami önmagában jelentős. A világi szépirodalom iránt is érdeklődött: latinra fordította Heliodorosz Aethiopica című művét – azt a 3. századi, monumentális görög kalandregényt, amelyből Enyedivel azonos időben Czobor Mihály magyar fordítást is készített. Másik különleges vállalkozása a Bocaccio novellája nyomán írt Historia elegantissima Gismundae regis Tancredi filiae című szerelmi történet magyarra fordítása: a kötet – Gismundának, Tankréd király leányának igen szép históriája címmel – 1577-ben, Debrecenben jelent meg, majd Kolozsvárott is kiadták. Mint a Klaniczay Tibor által szerkesztett magyar irodalomtörténeti enciklopédia megjegyzi, „Enyedi a profán tárgyban arra keresett alkalmat, hogy korának aktuális kérdéseire a keresztény erkölcs és a humanista felfogás szempontjából feleletet adjon.” Legfontosabb munkája azonban kétségkívül a kalandos sorsú Explicationes locorum Veteris et Novi Testamenti (Ó- és újtestamentumi helyek magyarázata), amellyel bővebben következő széljegyzetünkben foglalkozunk.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.17. 14:02

Ki hinné, hogy egy iskolázatlan, de vagyonos nagymarosi adószedő és kereskedő – utazásai során megismerkedve az antitrinitárius tanokkal – személyesen felkeresi Dávid Ferencet, könyveket kér tőle, majd az unitárius eszme lelkes terjesztője lesz az egész Észak-Dunántúlon? Pedig Trombitás Jánossal pontosan ez történt – még saját „udvari” lelkészt is foglalkoztatott, Csapó György személyében.

A Selmecbányáról Nagymarosra került, feleségével nyolc gyermeket nevelő Trombitás János (1540 előtt-1592) üzleti útjai során az országot megszálló török hadsereg vezetőivel és a bécsi udvari méltóságokkal is jó viszonyba került, széles kapcsolatrendszert épített ki. János Zsigmond fejedelem halála után az unitárius Bekes Gáspár politikai törekvéseit támogatta (róla később részletesebben is írok), majd Alvinczi György kivégzése után a budai beglerbégnél elérte, hogy Veresmarti Illés református püspököt és társait perbe fogják. Teológiai felkészültségét jelzi, hogy hitvitába bocsátkozott Huszár Gál református püspökkel, a Heidelbergi Káté fordítójával. Később a bécsi udvar – Palaeologus Jakab után nyomozva – megtudta, hogy Trombitás unitárius, ezért hazaárulással és istenkáromlással vádolták. Ekkor a törököktől kért segítséget, elhagyta Nagymarost, és az 1580-as években Isztambulban is többször megfordult. Élete utolsó éveiről nincs információnk.
Amikor 1575 februárjában Szokoli Musztafa beglerbég Budára rendelte és megvádolta az Alvinczi Györgyöt halálra ítélő kálvinistákat, a pasa udvarában tartott hitvitán (vagy inkább bírósági tárgyaláson) az unitáriusokat Jászberényi György pécsi lelkész mellett Trombitás János és titkára, a lelkész-prédikátorként is működő Csapó György képviselte. Trombitásék halált vagy súlyos börtönbüntetést szorgalmaztak, de – mint az előző széljegyzetben írtam – Válaszuti György levelének hatására Veresmartiék végül „megúszták” 800 tallér pénzbüntetéssel. A budai hitvitáról és perről háromszáz évig – Kanyaró Ferenc egyháztörténész Unitáriusok Magyarországon című könyvének megjelenéséig (1891) – semmit sem tudott az utókor. Végül 1986-ban, német levéltári forrásból a beglerbég ítéletének teljes szövege is előkerült, így befejezésül ebből idézünk: „A Mindenható Isten világi hatóságnak – sem császárnak, sem basának, sem másoknak – nem adott hatalmat arra, hogy a hitet irányítsák, mert azt az Isten maga egyedül kormányozza. Aki a Szentháromságot ismeri el, az maradjon annál, aki viszont nem ismeri el, maradjon a maga hitében. Ezért megparancsolom nektek, hogy valamennyi felekezet nyugodt legyen, és sem szavakkal, sem cselekedettel egyik a másikat ne bántsa.” Különös felismerés, hogy a török beglerbég minden szava egybecseng a tordai országgyűlés szellemével, a vallási türelem eszméjével.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.14. 19:26

Válaszuti György antitrinitárius prédikátor nevét az irodalomtörténészek talán jobban ismerik, mint mi, unitáriusok. Pedig korai egyháztörténetünkben is fontos szerepet játszott az egykori pécsi lelkész, jeles hitvitázó, a Pécsi disputa (1588) írója, a Debreceni disputa (1572) feltételezett szerzője.

Válaszuti György életéről nagyon keveset tudunk, de az biztos, hogy – Basilius Istvánnal, Alvinczi Györggyel és másokkal együtt – Erdélyből érkezett, hogy Dávid Ferenc tanait a Dunántúlon hirdesse. Hogy mikortól élt a mai Magyarország területén, arról megoszlanak a vélemények: Horváth János irodalomtörténész szerint már 1572-ben felbukkant Baranyában, Szász János lelkész-egyháztörténész viszont úgy vélte, pécsi működése csak 1588 körül kezdődött. Egyes források szerint Válaszutinak köszönhető, hogy a budai beglerbég nem büntette meg az Alvinczi Györgyöt kegyetlenül kivégeztető Veresmarti Illés református püspököt. Válaszuti ugyanis levelet írt Budára, amelyben kifejtette: a baranyai antitrinitáriusok nem kívánják Veresmartiék földi megbüntetését, hanem Istenre bízzák azt.
1572-ben keletkezett a Debreceni disputa című szatirikus dráma, amelynek szerzője feltehetően Válaszuti György, s ezért az irodalomtörténet a darabot gyakran Válaszuti komédia néven emlegeti. A darabban megelevenedik Dávid Ferenc és Méliusz Juhász Péter, Sommer János és Blandrata György alakja. A történet szerint a váratlanul Debrecenbe érkező unitáriusok vitára kényszerítik az erőszakosnak látszó, de valójában megrémült kálvinistákat, és a templomban rendezett dispután le is győzik Méliuszt és társait. A reformátusokat Válaszuti „új pápistáknak” nevezi – ezzel is utalva arra, hogy a reformátusok olykor sajnos ugyanazokat a módszereket alkalmazták az antitrinitáriusokkal szemben, mint a katolikusok. A fikciós műfajú Debreceni disputával szemben a tizenhat évvel később keletkezett Pécsi disputa alapja egy valóságosan lezajlott hitvita, amelyet Válaszuti az előző széljegyzetemben méltatott humanista reformátorral, Skaricza Mátéval folytatott Pécsett. A szépirodalomi igényességgel szerkesztett emlékiratból kitűnik, hogy Skaricza magatartásában nyoma sem volt Veresmartiék vallási türelmetlenségének: előre megegyeztek a másik fél sérthetetlenségében, s egymást „uramnak” szólították. Szász János megfogalmazása szerint „a Pécsi disputa az 1568. évi tordai országgyűléshez ragaszkodó és a lelkiismereti szabadságot feltétlenül érvényre juttató felfogásával a 16. századi magyar szellemi élet egyik gyöngyszemévé vált.” 
Szerző: Retkes Attila  2010.12.14. 12:00

Tolnai Ambrus Lukács dunántúli unitárius lelkész-prédikátor nem volt hős, de nem is volt áruló. Amíg tehette, szolgálta a dávidferenci eszméket, majd élete alkonyán – amikor a körülmények végképp kedvezőtlenné váltak – visszatért a kálvinisták közé, ahonnan egykor érkezett. Tolnai a magyarországi reformáció történetének érdekes epizódszereplője, akiről (tudomásom szerint) eddig egyetlen publikáció sem jelent meg.

Tolnai Ambrus Lukács részletes életrajzi adatai nem állnak rendelkezésünkre, de az bizonyosnak tűnik, hogy – Basilius Istvánnal, Alvinczi Györggyel és másokkal ellentétben – nem Erdélyből érkezett a mai Magyarország területére, hanem valahol a Dél-Dunántúlon született. Fiatalon kálvinista volt, majd Dávid Ferenc tanításait kezdte követni, és Pécsett unitárius prédikátornak tanult. Lelkészi szolgálatát Laskón – az Eszéktől északra, ma Horvátország területén található baranyai faluban – kezdte, majd Siklósra került. 1574-ben, Nagyharsányban Alvinczi György mellett ő képviselte az unitáriusokat azon a tragikus végű hitvitán, amelyen a reformátusok – Veresmarti Illés püspök kegyetlen döntése nyomán – mindkettőjüket halálra ítélték. Ekkor – mint Zoványi Jenő egyháztörténész írja – „a különben sem vértanúk fájából faragott Tolnai valahogy meg tudott szökni Pécsre, ahonnan sehogy sem sikerült őt alkalmi bíráinak kezökbe keríteni.”
Tolnai Ambrus Lukács később a Fejér megye nyugati részén található Polgárdiban (a magyarországi unitarizmus egyik fontos központjában), majd a Pest megyei Ráckevén teljesített lelkészi szolgálatot. Életének további alakulására két személy volt döntő hatással: Cseszneky Mihály főnemes és végvári vitéz, illetve Skaricza Máté református teológus. Amikor Tolnai újabb hitvitákban vett részt, s ezért a katolikusok és a reformátusok is üldözni kezdték, a török ellen évtizedeken át harcoló Cseszneky gróf volt az, aki földesúri védelmet nyújtott az antitrinitárius prédikátornak, akinek így nem esett bántódása. Élete alkonyán Tolnai hosszadalmas írásos hitvitát folytatott az ugyancsak Ráckevén működő Skaricza Mátéval, aki nemcsak lelkész, hanem kiváló költő, énekszerző és tehetséges rajzoló is volt. Szigeti Jenő a Confessio című református folyóiratban azt írta Skariczáról, hogy „minden vallás képviselőjéhez nyílt szívvel közeledett. Az övétől eltérő világnézeti, teológiai nézetek nem szabtak határt humanista megismerésvágyának.” Talán megnyerő egyéniségével is magyarázható, hogy Skaricza végül rábeszélte Tolnait: térjen vissza a reformátusok közé. Dávid Ferenc egykori követője így élete végén újra elfogadta Jézus és a Szentlélek istenségét.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.13. 14:16

A Budapesti Unitárius Egyházközség Nagy Ignác utcai épületének félemeletén emléktábla hirdeti Alvinczi György, az 1574-ben kivégzett unitárius prédikátor hősiességét és vértanúságát. Nehéz rekonstruálni, milyen események láncolata vezetett el odáig, hogy hitvitázó református ellenfelei halálra ítélték és a világi hatóságokkal kivégeztették. E barbár cselekedet mindenesetre még az országot megszállás alatt tartó török hadsereg vezetőit, így a budai beglerbéget is megdöbbentette.
 
Alvinczi György életéről szinte semmit sem tudunk. Egyes források szerint Brassóban tanult, majd Kolozsvárott iskolaigazgató volt, de ez nem nyert bizonyítást. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy a Basilius István vezette antitrinitárius hittérítőkkel érkezett Erdélyből a mai Magyarország területére, hogy aztán a Dél-Dunántúlon, Pécs környékén terjessze az unitárius tanokat. Az 1570-es évek elején lett Nagyharsány – a Villányi-hegység déli lejtőjén, Siklóstól keletre található falu – unitárius lelkésze, prédikátora. Emléktábláját 2004 novemberében Rázmány Csaba akkori magyarországi püspök és Kászoni József lelkész avatta fel. A táblán az alábbi szöveg olvasható: „Alvinczi György, hitéért 1574-ben mártíromságot szenvedett unitárius prédikátor halála 430. évfordulóján kegyelettel állíttatta a Magyarországi Unitárius Egyház. Emlékeztetőül a hithűség és a vallási tolerancia mindenkori megtartására.” Alvinczi György vértanúságáról, halálának történelmi-politikai következményeiről szól a fiatal író, Benedek Szabolcs Csonkatorony című drámája, amely 2010-ben jelent meg nyomtatásban.
De mi is történt 1574-ben Nagyharsányban? Zoványi Jenő egyháztörténész összefoglalása szerint „a helvét irányúak Veresmarti Illésnek, ekkor már püspöküknek vezetése alatt jelentek meg a nagyharsányi vitán, s a jelek szerint szép számmal vehettek részt, míg az antitrinitáriusok oldaláról a helybeli lelkészen, Alvinczi Györgyön kívül egyedül az amazoktól elpártolt Tolnai Ambrus Lukács siklósi lelkész volt jelen. Ezek ketten valami külső kényszer alatt állhattak, mert másképpen aligha mentek volna belé egy olyan vitatkozásba, amelyben nemcsak hogy jóval többen voltak ellenfeleik, hanem döntőbírákul is ezek sorából nevezte ki Veresmarti magát meg Siklós Miklóst és Kálmánycsehi Mányoki Pétert.” Ahogy a bevezetőben írtam, Alvinczi kivégzésével a budai beglerbég sem értett egyet, és újabb református-unitárius hitvitát rendelt el, hogy kiderüljön, melyik félnek volt igaza. Ezt a történetet azonban majd következő széljegyzeteinkben, Trombitás János és Válaszuti György portréjának megrajzolásakor folytatjuk.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.13. 13:25

Dávid Ferenc egyik legszorosabb szövetségese – profán kifejezéssel: tanácsadója – volt a görög származású Palaeologus Jakab. A kalandos életű író-teológus csupán három évet töltött Erdélyben, de eszmerendszere, gondolkodásmódja az unitáriusokra és a szombatosokra is nagy hatást gyakorolt.

Jacobus Palaeologus egy égei-tengeri szigeten született, és magát a bizánci császárok leszármazottjának tartotta, de ez nem bizonyítható. Fiatalon belépett a dominikánus rendbe, és Itália különböző városaiban (Genova, Ferrara, Bologna) élt és tanult. Nézetei már az 1550-es évek végén kivívták az inkvizíció haragját: ügyét a tridenti zsinat is többször tárgyalta, de pártfogói elérték, hogy szabadlábon védekezzen, később pedig megszökött. 1562-től egy évtizeden át Prágában és Krakkóban tartózkodott, majd 1572 tavaszán érkezett Erdélybe, ahol Kolozsvárott, majd a később szombatossá lett Gerendi János vendégeként, egy vidéki birtokon élt. Az unitárius krónikás, Gál Kelemen szerint „ő inspirálta Dávid Ferencet végső teológiai nézetére, és vállalta Dávid Ferenc igazságának kimutatását.” Egyházalapító püspökünkkel az 1570-es évek elejétől levelezett, többször személyesen is találkoztak, s később ő szerkesztette a Dávid ártatlanságát bizonyító, Defensio Francisci Davidis (Dávid Ferenc védelme) című vitairatot. 1575 után újra Lengyelországban, majd Morvaországban élt, ahol letartóztatták. 1582-től egy római börtönben raboskodott, ahol végül meggyilkolták.
Palaeologus írásairól az 1950-es évekig szinte semmit nem tudott a történelem és az irodalomtudomány. Műveinek kéziratos másolatait a kolozsvári Unitárius Kollégium könyvtárában őrzik, de a nagy terjedelmű, latin nyelvű munkákat 18. századi egyháztörténészünk, Uzoni Fosztó István óta senki sem olvasta végig. Pirnát Antal irodalomtörténész 1955-ös romániai tanulmányútján nagy meglepetéssel fedezte fel a lappangó életművet, s talán ez indította el Palaeologus nemzetközi reneszánszát. Monográfiák, tanulmányok jelentek meg róla, s a legtöbb művét modern kritikai kiadásban hozzáférhetővé tették. Ezekből kiderül, hogy Palaeologus következetesen képviselte a radikális reformáció eszméit: Jézus mindennemű istenségét és imádását tagadta, elvetette az eredendő bűn dogmáját, és a bibliai könyvek közül csak a prófétai iratokat tartotta Istentől sugalmazottnak. A vallási tolerancia híveként többször kifejtette, hogy a három monoteista vallás (keresztény, zsidó, iszlám) teljesen egyenértékű. Humanista dialógusait – pl. Tizenkét napi keresztény hitoktatás (1574), Skolasztikus vita (1575) – gyakran ötvözte regényes, már-már meseszerű elemekkel. Gazdag fantáziája azok számára is lebilincselően érdekessé teszi Palaeologus műveit, akik vallási-teológiai nézeteivel nem vagy csak részben tudnak azonosulni.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.10. 15:28

Az erdélyi antitrinitárius mozgalom szellemi-ideológiai hátterének megteremtésében nagy érdemeket szerzett a német származású, fiatalon elhunyt Sommer János (1540-1574). Az unitárius krónikások közül Borbély István és Gál Kelemen, az irodalomtörténészek közül Horváth János és Klaniczay Tibor emlékezett meg róla, de életművének igazán alapos feltérképezése még várat magára.
 
Amit biztosan tudunk: Sommer a szászországi Pirnában született, a frankfurti egyetemen szerzett alapos, szerteágazó humanista műveltséget, majd 1561-ben a vallási-kulturális reformokkal kísérletező Jacobus Heraclides moldvai vajda szolgálatába állt, s így került Kelet-Európába. A vajda bukása után Erdélybe menekült: Brassóban, Besztercén, végül Kolozsvárott élt, ahol az unitárius iskola lektora lett, és minden hitvitán, nyilvános alkalmon a Dávid Ferenc által képviselt radikális reformáció mellett foglalt állást. Teológiai és filozófiai munkák, vitairatok mellett megírta Heraclides vajda életrajzát, emlékbeszédet készített János Zsigmond fejedelem halálára, német és latin nyelvű énekei, alkalmi versei is magas színvonalúak. 1574-ben, feltehetően pestis következtében hunyt el.
A Klaniczay Tibor által szerkesztett, az 1960-as években megjelent magyar irodalomtörténet így foglalta össze Sommer tanainak lényegét: „Míg az erdélyi antitrinitarizmus többi képviselője számára valamely vallási tétel helyes voltának úgyszólván kizárólagos kritériuma, hogy az a bibliában expressis verbis benne van-e, addig Sommer szerint ezzel egyenlő súllyal esik latba, hogy az adott tétel logikailag mennyire elfogadható. Első teológiai műve, az Explicatio világosan kifejti, hogy úgynevezett hittitkok nincsenek: ami irracionális, az nem is lehet igaz. A másik lényeges új megállapítása pedig az, hogy a Szentháromság-dogma a platóni idea-tanból származik (…) Sommer az Erdélyben működött antitrinitárius szerzők közül a legracionalisztikusabb, legfelvilágosultabb szellemű. Számára szinte minden vallási dogma lényegében közömbös; talán csak Isten létét és Jézus isteni küldetését tekintette vitán felül állónak. A biblia tekintélyét nem vonta kétségbe, de benne humanisztikus, morális tanítások gyűjteményét, s egy minden miszticizmust nélkülöző racionalista vallásfilozófia alapokmányát látta; a biblia tagadhatatlan misztikus, irracionális elemeit pedig csupán metaforáknak tekintette (…) Szerinte a biblia értelmezése tudományos feladat, amely nem tekinthető lezártnak, végleges megoldása nemzedékek munkáját igényli. Így saját álláspontját is legfeljebb jobbnak tekinti a korábbiaknál, de sohasem cáfolhatatlan, örök igazságnak."
Szerző: Retkes Attila  2010.12.09. 13:58

A tordai országgyűlést, a vallásszabadság kihirdetését követő évben, 1569-ben két unitárius szellemiségű nyomda működött Erdélyben: Heltai Gáspáré Kolozsvárott és Karádi Pálé Abrudbányán. De ki is volt Karádi Pál? A radikális reformáció híve, Dávid Ferenc szövetségese, szenvedélyes hitvitázó, majd 1580 után az Erdélytől elszakadt alföldi unitárius egyházközségek püspöke. Mindezek ismeretében meglepő, hogy a művelődéstörténeti és teológiai irodalom alig-alig foglalkozik vele.

Karádi Pál 1523 körül született a mai Magyarország területén, valószínűleg Somogy vagy Fejér megyében. Szapolyai János özvegyének népes kíséretével kerülhetett Erdélybe, majd az 1560-as évek közepétől János Zsigmond fejedelem és Dávid Ferenc szűkebb köréhez tartozott. Nagyváradon és Gyulafehérváron hitvitákon vett részt, ezután Abrudbányára költözött, majd Basilius Istvánnal együtt alföldi missziós körútra ment. 1570 után Simándon és Temesváron élt, ahol – Abrudbányához hasonlóan – valószínűleg ugyancsak felállította nyomdáját, bár ebből az időszakból nem maradtak fenn kiadványai. Dávid Ferenc halála után Erdélyben az egyházalapítónk eszméit megtagadó, őt eláruló Hunyadi Demetert választották püspökké; ekkor az alföldi egyházközségek az önállósulás mellett döntöttek, s vezetőjükké emelték a korban, tudásban és tekintélyben is társai fölé emelkedő Karádit. Kelemen Miklós lelkész-egyháztörténész szerint püspökké választását az is segíthette, hogy a dél-magyarországi egyházak török uralom alatt álltak, Karádi pedig abban a városban (Temesváron) szolgált lelkészként, amely a kormányzó beglerbégnek volt székhelye.
Karádi Pál 1569-ben, abrudbányai nyomdájában – amely sokkal szerényebb felszereléssel működött, mint Heltai Gáspár műhelye és kiadója – megjelentette a Comoedia Balassi Menyhárt című árultatásáról című politikai gúnyiratot. Ennek szerzője ismeretlen – nem kizárt, hogy az előszó és néhány fejezet Karádi munkája. Tíz évvel később – a 19. századi bibliográfus-irodalomtörténész, Szinnyei József megfogalmazása szerint – „a Krisztus imádását ellenző Dávid Ferencz elítéltetése után egy hosszú, epés levelet írt a mérsékeltebb irányú unitáriusok főbb embereihez, amelyben kimutatja, hogy Dávid Ferencz veszedelmének fúrója-faragója Blandrata volt, a hamis vádakat ő formálta, indította, folytatta, a fejedelemnek ő árulta el.” 1580-ban Karádi kommentárt fűzött a Jelenések könyvéhez, ami – Szász János lelkész szavaival – „az alföldi unitarizmus hitvilágának kiváló gyűjteménye.” 
Szerző: Retkes Attila  2010.12.08. 20:36

Következő néhány bejegyzésemben olyan személyiségeket szeretnék bemutatni, akik nemcsak kortársai voltak Dávid Ferencnek, de fontos szerepet is játszottak az erdélyi unitarizmus megszületésében, elterjedésében. A legismertebb európai antitrinitáriusok (pl. a spanyol Szervét Mihály és az olasz Faustus Socinus) helyett – akikről viszonylag bőséges irodalom áll rendelkezésre – azokra szeretnék fókuszálni, akikről szinte teljesen megfeledkezett az utókor.

Dávid Ferenc eszmetársai közül elsőként Basilius István alakját elevenítjük fel, akit – a Keresztény Magvető című folyóirat néhány régi tanulmányát leszámítva – az unitárius teológiai irodalomban is ritkán emlegetnek. Basilius 1525 körül született, és Luther városában, Wittenbergben végezte egyetemi tanulmányait, majd Kolozsvárra hazatérve segédtanítóként, később iskolaigazgatóként működött. 1562-ben segédlelkész, majd 1566-ban Kolozsvár lelkésze lett, s a feljegyzések szerint már ebben az időben alapvetően unitárius tanokat terjesztett. Később missziós körútra indult, amelynek során felkereste Belényest, Békést, Hódmezővásárhelyt, Makót, Szegedet, Temesvárt, Csanádot, Simándot, és unitárius egyházközségeket alapított. Az 1570-es évek közepétől – a dávidferenci radikális reformációval szemben – a Blandrata-féle mérsékeltebb szárnyat képviselte. Az 1580-as években ismét bejárta az alföldi egyházközségeket. 1592 körül hunyt el.

Basilius Istvánnak két, nyomtatásban megjelent munkájáról tudunk; mindkettő 1568-ra datálható. A Pókai Jakabnak ajánlott első kötet címe (modern átírásban): Egynéhány kérdések a keresztényi igaz hitről. A Bekes Gáspárnak ajánlott második (nyilvánvalóan unitárius szellemiségű) könyv címe: Az apostoli credónak rövid magyarázata. Basilius István és harcostársainak (Császmai István, Karádi Pál) magyar nyelvű írásairól Klaniczay Tibor, az 1992-ben elhunyt kiváló irodalomtörténész így vélekedett: „A traktátusnak, a vitairatnak, a prédikációnak, a reformáció teológiai értekezéseinek, noha a nyelvi szépség, az esztétikailag fegyelmezett mondatszerkesztés, általában a stílus művészibb megformálása iránt nem sok fogékonyságot árultak el, mégis a magyar irodalmi próza megszületése szempontjából megvan a maguk jelentősége. Övék volt az úttörés érdeme. Nem fordított, hanem eredeti fogalmazványokban indult meg a magyar beszélt nyelv írásban való rögzítése, irodalmi nyelvvé formálása. A reformáció legkiválóbb írói, Heltai és Bornemisza is ezekben a műfajokban fejlesztették ki kiforrottabb stílusukat, s jutottak el szépprózai kísérletekig.”

Szerző: Retkes Attila  2010.12.07. 16:15

Az 1620-as években az unitárius egyház vezetői – az ellenreformáció szorításában – igyekeztek a törvényes keretek között maradni. Ezért okozott nagy gondot, hogy Bogáti Fazakas Miklós zsoltárfordításai mind szélesebb körben terjedtek el a „zsidózók”, azaz az erdélyi szombatosok körében. Nem dokumentálható, de joggal feltételezhető, hogy a szombatosoktól való elhatárolódás miatt volt szükség új magyar zsoltárfordításra: a hatalmas munkát Thordai János kolozsvári lelkész végezte el.

 „Az unitárius Thordai egymaga az erdélyi Rimay János és Szenczi Molnár Albert” – írja tanulmányában Kovács Sándor Iván irodalomtörténész professzor. „Százötvenegy vers maradt Thordai után, s ezek manierista költészetünk legkülönösebb dokumentumai, mert a késő reneszánsz végletes stilisztikája szerint a teljes Psalteriumot foglalják magyar versekbe (A szent Dávid király dicsiretinek magyar versekkel való rövid magyarázatja). A százötvenegyedik Thordai-vers is bravúrdarab: három rímes disztichon, azaz leoninus, a későbbi mesterkedőknek is kihívást jelentő versforma sikeres kísérlete. Thordai 1630 körül Epictetusnak a jó erkölcsről írott könyvecskéje lefordításával követte a magyar újsztoikusok első nemzedékét. A latinból készült fordítás kéziratban fennmaradt részeiből is megítélhető, hogy szabatos magyarságú, világos, hajlékony, szemléletes szöveg.”
A fiatalon elhunyt Thordai János (1597 körül-1636) életéről csak annyit tudunk, hogy az Odera menti Frankfurtban járt egyetemre, majd Kolozsvárra hazatérve pedagógusként és lelkészként dolgozott. Részt vett több unitárius egyházi kiadvány szerkesztési munkálataiban, és az egyháztörténészek feltételezése szerint ő rendezte sajtó alá az unitárius énekeskönyv 1627 körül megjelent, bővített kiadását. Zsoltárfordításai azért voltak hosszú időn át népszerűek az unitárius közösségekben, mert jól ismert, a reformáció kora óta meggyökeresedett dallamokat vett alapul, és nagyobb formai újítások nélkül, biztonságosan, de közben sok nyelvi leleménnyel írta meg az új szövegeket. Tartózkodott a bizarr, meglepő költői képektől és személyes meggyőződését, érzelemvilágát sem szőtte bele a zsoltárszövegekbe. A bibliai textusból gyakran elhagyta a történeti-epikai jellegű vonatkozásokat, s inkább az általános érvényű erkölcsi-etikai tartalmat helyezte előtérbe. „De az magyar nyelven/Thordanusnál szebben/Nem énekelte senki/Ha nézed értelmét/Jobbat annál elmét/Nem tudom, hogy kívánhatsz” – méltatta hetven évvel később, 1697-ben elődjét Felvinczi György, amikor lemásolta Bogáti Fazekas Miklós és Thordai János zsoltárait.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.06. 12:30

Bogáti Fazakas Miklós irodalmi életművének egyik legfontosabb alkotóeleme a 151 zsoltárból készített fordítás-parafrázis. Költészetének szépsége és sajátos – az ószövetségi forrásokhoz ragaszkodó – teológiai szemlélete egyaránt megmutatkozik ezekben a versekben, amelyekből csak 2009-ben készült el az első teljes kiadás.

Bogáti Fazakas Miklós zsoltárfordításai és -parafrázisai döntő mértékben különböznek a 16-17. század hasonló – magyar nyelvű – kísérleteitől. Bogáti ugyanis – a korszellemnek ellentmondva – nem az úgynevezett kollektív áhítat felkeltésére alkalmas motívumokra koncentrált, és nem is egyéni érzésvilágát ötvözte a bibliai költeményekkel. Az ő fordítása azt célozza, hogy olvasói minél pontosabban megértsék általa az ószövetségi zsidó történelem folyamatait, összefüggéseit. A zsoltárokban azonos figyelmet fordít a történeti-epikus mozzanatokra és a lírai szövegrészekre; emellett a legtöbb zsoltárnál kommentárszerű keretbe foglalja az alapszöveg parafrázisát. A kezdő- és záróstrófákban röviden utal arra, amit a zsoltárszöveg keletkezési körülményeiről, a bibliai zsidóság szertartásaiban játszott szerepéről – a különböző történeti forrásokból, kommentárokból – megtudott. Az elmúlt évtizedek érdekes irodalomtörténeti felfedezése, hogy Bogáti sehol sem említi a zsoltár-parafrázisokban azt a tényt, miszerint egyes szövegrészleteket az Újszövetség könyvei Jézusra vonatkozó jövendölésekként idéznek. Ennek alapján akár ezt is feltételezhetnénk, hogy Bogáti – különböző zsidó bibliakommentárok felhasználásával – közvetlenül héber nyelvből fordította zsoltárait. Az Énekek éneke fordításában azonban bevallja, hogy nem tudott héberül, így inkább az látszik valószínűnek, hogy egy olyan latin nyelvű bibliafordításból dolgozott, amely szemléletében nagyon közel állt az ótestamentumi zsidó vallási meggyőződéshez.
Az Országos Széchényi Könyvtár – Gilicze Gábor gondozásában – 2009-ben jelentette meg Bogáti Fazakas Miklós zsoltárfordításainak és –parafrázisainak első teljes kiadását. Nem nyomtatott könyv ez, hanem interneten elérhető dokumentum, a Magyar Elektronikus Könyvtár (honlapja: http://mek.oszk.hu) része. „Olyan mai Bogáti-szöveget kívántam kialakítani, mely – a hajdani szerző szándéka szerint – bárki számára irodalmi értékű verseket nyújt. A szövegek mai nyelvhez és helyesíráshoz való közelítését tűztem ki célul, az eredetit szóról szóra követtem, csak nyolc-tíz esetben iktattam be érthetőbb vagy ízlésesebb szinonimát. A nyelvjárási és régies szóalakokat az akkor is létezett, de ma egyedül irodalmi formára módosítottam. A nem autográf kézirat személy- és helyneveit az 1975-ös ökumenikus Zsoltárok könyve-kiadás szóalakjaihoz igazítottam. Az elidegenítő effektusok eltávolításával a műegész versszerzői és egyben költői értékeire hívnám fel a figyelmet emez első teljes kiadásban” – írja előszavában Gilicze Gábor.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.03. 12:30

Korának legjelentősebb költője és zsoltárfordítója volt az 1598 körül elhunyt, unitárius vallású Bogáti Fazakas Miklós, akinek nevét elsősorban énekeskönyvünkből ismerhetjük. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk Nemeskürty István tanár úrnak Bogáti Fazakasról írt megemlékezéséből, következő széljegyzetünkben pedig alaposabban szemügyre vesszük szépséges zsoltárfordításait.

Bogáti Fazakas Miklós életéről nagyon keveset tudunk. A feltételezések szerint 1548-ban született Tordán; tanítóként, iskolaigazgatóként és unitárius lelkészként működött Szentdemeteren, Kolozsvárott, Gerenden, Tordán és Homoródszentpálon. Vallásos és világi tárgyú versei, énekei sokáig kéziratban kallódtak, s csak az 1970-es évek tudományos kutatásai derítettek fényt arra, hogy mennyire gazdag és sokrétegű ez az életmű.
Nemeskürty István író-történész 1985-ben, a Gondolat Kiadónál jelentette meg Diák, írj magyar éneket című kötetét, amely szubjektív irodalomtörténet: kilencszáz év krónikája a 11. század közepétől 1945-ig. Nemeskürty mondta ki elsőként, hogy „Bogáti Fazakas Miklós kétségkívül legnagyobb Balassi előtti, név szerint ismert költőnk. Ideje, hogy kiadjuk, olvassuk, s gyönyörködjünk benne.” Bogáti életművét elemezve megállapítja: „hogy a reneszánsz szerelem-felfogás és a vallásos ihletésű líra mily szorosan és természetesen összefügghet, annak kiváló példája Bogáti Fazakas Miklós erdélyi unitárius lelkész költészete. Pályája történeti költészettel indul, ő is a magyar múlt felfedezői közé tartozik. 1576-ban, valószínűleg a kolozsvári Heltai-kiadó ösztönzésére írta meg Görcsöni Ambrus Mátyás-énekének folytatásaként Az ötödik része az Mátyás király dolgainak; Az alföldi hadakról László király idejében mind haláláig és Lajos, János, Ferdinandus címen a magyar történetet versekben, 1552-ig… E verses magyar történelemmel csaknem egyidőben az albán Szkander bég históriáját is feldolgozza (1579), és egyéb között bibliai históriákat át is költ (Eszter dolga, 1577). E műfajból vált át – egy nyolcnyelvű zsoltár-antológia hatására – a vallásos költészetre. Lefordítja a zsoltárokat és az Énekek énekét (1584), amely már teológiai jelképrendszerbe épített szerelmi költészet, mint Bogáti maga mondja, virágének… De zsoltárfordításaiban is a világi líra hangjai szólalnak meg: üde, tiszta dalforma bontakozik ki előttünk, mintha népdal lenne. A világi szerelmi költészet talál itt utat mohó türelmetlenséggel, közkeletű dallamok védelmét használva biztonságos támaszul."
Szerző: Retkes Attila  2010.12.02. 13:43

Heltai Gáspár híressé vált nyomdája az alapító halála után még csaknem kilencven évig működött. A 17. századi kolozsvári unitárius nyomdászok élete – az ellenreformáció szorításában – nem volt könnyű, viszont a nyomdász mesterség jelentős társadalmi megbecsültségnek örvendett. A betűszedőktől, tipográfusoktól elvárták, hogy nagy műveltséggel, nyelvtudással és néhány éves külföldi tapasztalattal rendelkezzenek.

Herepei János művelődéskutató már idézett tanulmányában így írja le a nyomdásszá válás útját: „A középfokú iskola osztályait a tanulók rendes körülmények között 15-16. életévükben fejezték be. A nyomdában azután három esztendei apródoskodás után felszabadulva jutottak nyomdászlegényi sorba. Mint ilyenek, egy ideig még itt dolgoztak, egyúttal továbbfolytatva főiskolai tanulmányaikat is. Csak ezek után gondolhattak a szokásos bel- és külországbeli vándorútra: mesterségüknek más nyomdákban való tökéletesítésére. Csaknem bizonyos, hogy az egész XVI-XVIII. században ez volt az útja-módja, sőt követelménye a tipográfussá-lételnek.”
Az alapító Heltai Gáspárt és fiát követő Dési Szilvási János után – a városi jegyzőkönyvek tanúsága szerint – Makai Nyírő János lett a Heltai-nyomda vezetője. Ebben az időszakban történt, hogy a kolozsvári unitárius lelkészek – Toroczkai Máté püspök vezetésével – elhatározták: magyarra fordítják és újra kiadják Enyedi György püspökünk Explicationes című könyvét (1598), amit korábban – az ellenreformáció és a vallási türelmetlenség jegyében – betiltottak, sőt elégettek. Az újrakiadás előtt a „János deákként” emlegetett Makai Nyírőt külföldre küldték, hogy tökéletesítése nyomdai és tipográfiai ismereteit. A később Könyvnyomtató Makai N. János néven is ismert mester Bártfán, Prágában, Lengyelországban és Sziléziában tanult, majd hazatérve évekig irányította a kolozsvári unitárius nyomdát. Utóda Válaszuti András lett, akiről szintén feljegyezték, hogy széles műveltséggel és külföldi tapasztalattal is rendelkezett. 1625 körül Szilvási András állt a nyomda élén, majd Abrugyi György következett, aki – családnevének megfelelően – Abrudbányáról származott, és ugyancsak unitárius vallású volt. Abrugyiról feljegyezték, hogy a nyomdászat és tipográfia mellett a könyvkötő mesterséget is megtanulta. 1660 körül azonban megszűnt a Heltai-nyomda, mert – mint Herepei János fogalmaz – „betűkészlete a hosszas használattól megkopott, a megújításhoz pedig Abrugyinak nem volt elég szakértelme.” Így ért véget Heltai Gáspár nyomdai és kiadó vállalkozásának csaknem kilenc évtizedes története, az unitárius vallás- és művelődéstörténet fontos fejezete.
Szerző: Retkes Attila  2010.12.01. 11:21

Az unitárius vallás elterjedésében meghatározó szerepet játszott Heltai Gáspár kolozsvári nyomdája, ahol 1569-től folyamatosan készültek a dávidferenci hitelveket valló-tanító kiadványok. De mi történt a nyomdával Heltai Gáspár 1574-ben bekövetkezett halála után? A választ Herepei János, az erdélyi művelődéstörténet jeles kutatója adta meg az 1960-as évek elején.

Herepei János (1891-1970) muzeológus, néprajzkutató és régész a 20. századi erdélyi művelődéstörténeti kutatások egyik vezéralakja volt. Igazgatta a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, monográfiát írt a Házsongárdi temető régi sírköveiről, kutatott Kalotaszegen, Erdővidéken és Magyarországra áttelepült csángók között. A második világháború után Magyarországon élt, élete utolsó éveiben a szegedi József Attila Tudományegyetem irodalmi tanszékén dolgozott. 1963-ban, a Magyar Könyvszemle című folyóiratban jelentette meg A 16-18. századi kolozsvári nyomdászok iskolai és szakmabeli végzettsége című, gazdagon dokumentált tanulmányát, amelynek vallásunkat érintő részéből 1984-ben Kaplayné Schey Ilona (a Magyarországi Unitárius Egyház egykori nagyszerű könyvtárosa) készített összefoglalót, az Unitárius Élet című lap számára. Mostani és következő széljegyzetünkben e két írás alapján mutatjuk be a Heltai Gáspár halálát követő évtizedek történéseit.
Apja halála után ifj. Heltai Gáspár vette át a nyomda működtetését, akiről Herepei így írt: „bár maga is tanult és képzett fő, neki azonban nem voltak olyan célkitűzései, mint amilyenek kiváló apját lelkesítették, ezért tehát az a sokoldalú irányító szerep, amely örökségképpen szállott reája, benne nem talált folytatóra. Pedig kiadott Arithmetica című könyve, valamint – mint városi jegyzőnek – az 1611. évtől vezetett, sok történelmi becsű vonatkozással átszőtt jegyzőkönyvei méltón bizonyítják különféle irányú képességeit, és írói munkálkodásra való rátermettségét.” A Heltai-fiú iskolázottságát, deákos műveltségét egyébként Herepei egy 1586-ból való latin nyelvű temetési verssel bizonyítja, amiből kiderül, hogy a kolozsvári unitárius gimnázium híres igazgatójának, Femmich Jánosnak volt a tanítványa. Ifj. Heltai Gáspár valószínűleg 1618-ban hunyt el, és utóda Dési Szilvási János lett, akiről fennmaradt, hogy a kolozsvári unitárius gimnázium elvégzése után Heidelbergben képezte tovább magát. A széles műveltség és a nyugat-európai tapasztalat a 17. század eleji unitárius elitben is alapkövetelmény volt.
Szerző: Retkes Attila  2010.11.30. 19:00

Több mint háromszáz évet kellett várni az unitáriussá lett író-lelkész-nyomdász-könyvkiadó, Heltai Gáspár életművének felfedezésére. Azóta számos tanulmány, elemzés, megemlékezés jelent meg róla – nagy érdemeket szerzett ebben Borbély István unitárius író –, de a tudományos igényű Heltai-nagymonográfia mindmáig várat magára.

Heltai Gáspárról elsőként a konzervatív szemléletű, kiváló irodalomtörténész, Beöthy Zsolt emlékezett meg részletesebben, A magyar szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban című munkájában, amely 1886-ban jelent meg Budapesten. A két világháború között a későbbi Heltai-kutatás és -filológia alapjául szolgáló szövegkiadások láttak napvilágot; Halhatatlan mesék címmel például Szentimrei Jenő adott ki válogatást a fabulákból (Kolozsvár, 1931). Németh László és Kerecsényi Dezső a Protestáns Szemlében, Waldapfel József az Irodalomtörténeti Közleményekben méltatta Heltai életművét. 1945 után több gyűjteményes kötet jelent meg Erdélyben és Magyarországon, s lendületet adtak a kutatásnak azok az emlékünnepségek is, amelyeket 1974-ben, Heltai halálának négyszázadik évfordulója alkalmából rendeztek. A közelmúltban elhunyt lelkész-egyháztörténész, Kelemen Miklós adatai szerint a különböző unitárius folyóiratokban a 19. század vége óta több mint 200 cikk, tanulmány foglalkozott a Heltai-életmű különböző aspektusaival.
Borbély István (1886-1932) a torockói születésű, Kolozsvárott élt irodalomtörténész és teológiai író – aki lelkészi oklevelet is szerzett és évekig tanított a teológián – elmélyülten foglalkozott az unitarizmus irodalmi vonatkozásaival. Három olyan monográfiát is megjelentetett – Heltai Gáspár (1907), Unitárius polémikusok Magyarországon a XVI. században (1909), A magyar unitárius egyház hitelvei a XVI. században (1920) –, amely vallásunk születésének időszakával foglalkozik. Borbély István így jellemezte a nagy előd, Heltai Gáspár fabuláit: „Meséi kora igazságtalanságainak kommentárral kísért gyűjteménye. Sokszor csak azért ír, fordít valamely fabulát, mert jól esik az igazságnak bármely formájára gondolnia. Fűt, fát, csecsemőt, daliát, öreget, aggot megszólaltat. Az állatok csak úgy sziporkáztatják bölcsességüket, mint Salamon király. Hihetetlen események történnek: a sima víz tükörében tenger viharzása verődik vissza, az oroszlán összecimborál az agárral, a tolvaj a kutyákkal, a szamár az oroszlánt, a macska a rókát köszönti – mind csak azért, hogy egyikök tőrbe ejtéséből a másik tanulságot vonhasson le. Heltai szívesen teszi ezt, hiszen meséi korrajzok. Legszívesebben a gazdagok, a hatalmasok dölyfét csúfolja, hiszen magának is azokkal volt legtöbb kellemetlensége. Mesét mond a rókáról, a szamárról és az oroszlánról, s amint vége a mesének, ott az értelme, a leszűrődött igazság: hatalmasok ellen nincs orvosság. A magabíró dúsok nem gondolnak sem törvénnyel, sem tisztességgel.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.30. 12:05

Heltai Gáspár nevét nem elsősorban lelkészként és az unitarizmusig eljutott teológusként, nem is nyomdász-könyvkiadóként, hanem szépíróként őrizte meg az utókor. Hegedüs Géza megfogalmazása szerint „Heltai Gáspárral egy olyan ízig-vérig polgári magyar irodalom kezdődik, amelynek a hazai körülmények közt nem lehetett közvetlen és szerves folytatása. Meg is maradt népszerű olvasmánynak, a nemesi utódok is élvezték jóízű olvasmányosságát.”

Heltai Gáspár életművének áttekintését kezdjük az úgynevezett értekező prózával, amelyben jórészt teológiai, valláserkölcsi témákat dolgozott fel – minden esetben szépirodalmi igényességgel. Ide tartozik az előző bejegyzésünkben említett, Háló című fordítás-átdolgozás; illetve Az részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialogus című munkája. Utóbbi azért is érdekes, mert a városi polgárság életmódjával foglalkozik és társadalmi kérdéseket boncolgat, ami 1552-ben még merőben szokatlan volt. A szépírói véna, a nyelvi leleményesség és a humanista műveltség Heltai történeti munkáiban is felbukkan. A Bonfini nyomán írt Mátyás király-monográfia (A nemes Hunyadi Mátyás története) már-már történelmi regény, a Chronica az magyaroknak dolgairól pedig alaposan dokumentált, jellegzetesen protestáns szemléletű munka. Írt esszéket, mondákat, regényes históriákat, sőt a mai értelemben vett novellákat is.
Szépirodalmi főműve vitathatatlanul a Száz fabula, amelyben Ezópus klasszikus meséiből, valamint a kor divatos – Wittenbergben megismert – német mesekönyveinek históriáiból állított össze százat, pontosabban a példázatos előszóval együtt százegyet. Mint A magyar irodalom arcképcsarnoka című, alapvető fontosságú munkájában Hegedüs Géza megfogalmazta, Heltai „nem fordít, hanem újramesél, saját ötleteket told be, néha hosszabb elbeszéléseket kerekít belőlük, és a 99. mesében, amelynek címe Egy nemes emberről és az ördögről, egy eredeti kisregényt alkot. Ez a terjedelmes és felettébb mulatságos történet az önző, a szegényeket kijátszó és kiuzsorázó, ostobán gonosz gazdag nemes elkárhozásáról, a magyar elbeszélő széppróza első remeke, amelynek nagyon sokáig nem volt méltó folytatása. Jelentősége a magyar prózai epika történetében aligha kisebb, mint Bornemisza Élektrájának drámairodalmunkban vagy Balassi költészetének líránkban.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.26. 12:10

A humanizmus és a reformáció egyetemes értékei határozzák meg a 16. századi Erdély szellemi életének jeles alakja, Heltai Gáspár szépirodalmi és műfordítói, valamint nyomdász-könyvkiadói tevékenységét. De pontosan mikor és hogyan lett unitáriussá, s miképpen segítette Dávid Ferenc radikális mozgalmát?

Heltai Gáspár nemcsak közeli munkatársa, de kortársa is volt Dávid Ferencnek: 1510 körül született (valószínűleg a Szeben megyei Heltauban, magyar nevén Nagydisznódon) és 1574-ben hunyt el Kolozsvárott. Egyházalapító püspökünkhöz hasonlóan Heltai is szász polgárcsaládban nevelkedett – magyarul csak az 1530-as évek közepén tanult meg. Akárcsak Dávid Ferenc, Heltai is a Wittenbergben ismerkedett meg a reformáció eszméivel: teológiai, irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányokat folytatott. Ekkor szerezte be a későbbi bibliafordításokhoz szükséges forrásokat, s itt ismerkedett meg azokkal a német meseírókkal, akiknek műveire a híres Fabulák megírásakor támaszkodott (szépírói munkásságával következő széljegyzetünkben foglalkozunk). 1544-ben tért vissza Kolozsvárra, ahol írói tevékenysége mellett három évtizeden át lelkészként, nyomdatulajdonosként, könyvkiadóként működött.
Erdő János egykori unitárius püspök és teológiaprofesszor, illetve Kelemen Miklós, a közelmúltban elhunyt magyarországi lelkész-egyházörténész egyetértenek abban, hogy Heltai 1544-ig római katolikus volt, majd tizenöt éven át a lutheri (azaz evangélikus) hitelveket követte; az 1560-as években a reformáció helvét ágához csatlakozott, s végül 1569-ben lett antitrinitárius. Dokumentumok támasztják alá, hogy az 1560-as évek közepén még nem rokonszenvezett a városában egyre népszerűbbé váló dávidferenci eszmékkel. Az 1568 márciusában megtartott, híres gyulafehérvári hitvitán jegyzőkönyvvezetőként vett részt, de még ekkor sem tudott teljesen azonosulni az unitárius hitelvekkel. Egy évvel később, a váradi hitvitán viszont már egyértelműen Dávid Ferenc nézeteit képviselte, és így fogalmazott: „A Szentírással összhangban meggyőződtem lelkiismeretemben, hogy azoknak tanítása, akiket újítók névvel jelöltem, Isten szent és győzhetetlen igazságát képviseli, mely prófétai és apostoli iratokban alaposan ki van fejtve. Ennek az egy Istennek igaz ismeretében áll az egyedüli örök üdvösség. Ezt nyíltan és ünnepélyesen vallom és állítom.” 1569 és 1571 között Heltai számos unitárius szellemiségű kiadványt jelentetett meg. Ezek közül különösen érdekes a Háló című értékezése (1570), amely egy Reginaldus Gonsalvius álnéven író spanyol szerző latin nyelvű művének fordítása és átdolgozása. Az inkvizíció borzalmait leleplező Háló lefordításával és megjelentetésével János Zsigmond fejedelem bízta meg Heltait, aki „túlteljesítette” a feladatot: önálló kiegészítésével részben magyar vonatkozásúvá és kifejezetten szentháromságtagadó szelleművé tette a művet. 
Szerző: Retkes Attila  2010.11.25. 12:02

A szépirodalmi igényességű megemlékezések és a szórványos képzőművészeti ábrázolások mellett versek is megörökítik egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc alakját, életművét, vértanúságát. Ezek a költemények általában a népi vallásosság fogalomkörébe tartoznak: szerzői nem „profi” költők, hanem unitárius értelmiségiek vagy egyszerű falusi hívek. A Magyarországi Unitárius Egyház internetes portálja csaknem ötven ilyen verset gyűjtött össze. Én most két „kakukktojást” választottam ki: a kimagasló jelentőségű lelkész-író, Gellérd Imre, illetve a kortárs költő, Budaházi István alkotását.

Gellérd Imre (1920-1980) nagy műveltségű, páratlan tudású, kiváló szónoki képességgel megáldott lelkész volt. A romániai kommunista diktatúra 1960-ban hét év börtönre és kényszermunkára ítélte, és szabadulása után is folyamatosan zaklatták. Lelkészi munkája mellett számos mesét, elbeszélést, verset írt – nagyszerű prédikációiból is több kötetet lehetne összeállítani. Dávid Ferenc című versében így emlékezett egyházalapító püspökünkre.
 
Nem ébenfa bölcső ringatta életre, szolgák hada nem járt nyomába / Termő népi mélység dobta felszínre őt, s egy forrongó század vette hatalmába.
 
Forradalmár volt ő, szakított a múlttal, mely a szabad szárnyalást gúzsba kötötte / Dogmák béklyóit népe ösztönéről letépte, a kábult kort új partok felé lökte.
 
Magyar volt, tulipános, keleti igézet megszállottja, nagy, merész álmodó / A korlátlanság volt életében a mérték, szíve mélység, szeme tűz, szíve Istent átfogó.
 
Dráma volt ő dalban elbeszélve, ki ősgyökerekben a népből eredzett / Ősvágyak szent tüze lobogott fel benne, s a tiszta jézusi forráshoz vezetett.
 
Kiről mesélek? Kitaláljátok-e? Felismeri-e a rügy a gyökeret? Dávid Ferenc volt ő, a második Jézus, koronázza nevét ma fénylő kegyelet.
 
Budaházi István (1951) nyíregyházi író-költő – az Unitárius Alkotók Társaságának alapító tagja – régóta ismert alakja a kelet-magyarországi irodalmi életnek. Könyvtárosként, tanárként, népművelőként, újságíróként dolgozott, miközben versei 1976 óta látnak napvilágot hetilapokban, folyóiratokban. A Váci Mihály Irodalmi Kör alapítója; öt önálló kötete jelent meg, művei tizenhat antológiában szerepelnek. Dávid Ferenc utolsó fohásza című verse 2010-ben, vértanú püspökünk születésének (hagyomány szerinti) ötszázadik évfordulóján jelent meg.
 
Uram, itt a Hitet börtönnel büntetik / Lábat és kezet láncba verettetik / Idegen lovagok, zsoldosok csak jöttek / Máglyázni, kínozni, zsámányolni jöttek.
 
Mindenki Hite szerint! Hol van már ez, Uram?! Kupecek, ország-eladók vannak hatalomban / Csak az ő igazságuk lehet mostanság / Vérrel és vassal az országot kínozván.
 
Uram, itt a Hitet börtönnel büntetik / Szégyenpadra vonják, ki Hozzád fohászkodik / Láncom csörren, lassan elhagyván erőmet / Néked ajánlom, Uram: Hitemet, lelkemet!
Szerző: Retkes Attila  2010.11.24. 11:36

Az irodalmi források, hivatkozások viszonylag jelentős számával ellentétben a képzőművészetben alig-alig találkozhatunk Dávid Ferenc-ábrázolásokkal. A leghíresebb ezek közül a magyar szecesszió nagymesterének, a gödöllői művésztelep alapítójának, Körösfői-Kriesch Aladárnak a festménye, amely a vallásszabadságot kimondó tordai országgyűlésen ábrázolja egyházalapító püspökünket.

„Jézusról egyetlen hiteles korabeli ábrázolás nem maradt fenn, s erre az a tilalom a legelfogadhatóbb magyarázat, amelyet még Mózes rendelt el: az ember arca tabu, ábrázolása szigorúan büntetendő” – kezdte előadását Török Tamás unitárius író 1990 novemberében, a Dávid Ferenc Egyletben, majd így folytatta: „Vajon a mózesi tilalom tisztelete magyarázza azt is, hogy Jézus nagy értőjéről és az őskeresztény felfogás szerinti újraértékelőjéről, Dávid Ferencről sem maradt fenn hiteles egykorú arckép? Valószínűbbnek tartom, hogy ábrázolásának tilalmát maga Dávid Ferenc rendelte el, mint ahogy alig hiszem, hogy a türelem szellemiségével átitatott Erdélyben Dávid Ferenc elítéltetése képei megsemmisítését vonta volna maga után.” A kései utódok, a 20. század unitáriusai közül néhányan mégis megpróbálkoztak Dávid Ferenc – nyilván nem élethű, sokkal inkább szimbolikus jelentőségű – ábrázolásával. László Gyula Széchenyi-díjas régész és történész professzor hosszú élete során több mint hatszáz portrét rajzolt – köztük egyházalapító püspökünkét. Dávid Ferencet megörökítette a székely szülők gyermekeként Budapesten született, Erdélyhez ezer szállal kötődő Szinte Gábor festőművész is. A hetvenes-nyolcvanas években unitárius körökben még jól ismert volt a Benczédi-plakett: a kolozsvári keramikus és szobrászművész, Benczédi Sándor Dávid Ferenc-domborműve, ami – egyházi vezetők külföldi útjai alkalmával – brit, holland, amerikai hittestvéreinkhez is eljutott.
A legfontosabb Dávid Ferenc-ábrázolás kétségkívül Körösfői-Kriesch Aladár (1863-1920) nevéhez fűződik. A Székely Bertalan és Lotz Károly növendékeként diplomázott, majd tudását Párizsban tökéletesítő festő-szobrász-iparművész neve a gödöllői művésztelep alapítójaként, a szecesszió meghonosítójaként maradt fenn. Gondosan tanulmányozta a magyar kézműves és népi hímzési motívumokat, amelyeket szervesen beépített alkotásaiba. Freskói az Országház ebédlőtermében, falképei a Zeneakadémia épületében láthatók, számos alkotását a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Történelmi képei sorában – a II. Rákóczi György halála, az Eger ostroma és a Zách Klára mellett – kivételes helyet foglal el a Tordai országgyűlés című című festmény, amelyet 1896-ban, a Millennium alkalmából, Torda-Aranyos vármegye és Torda város megrendelésére készített. A kép központi alakja a szenvedélyes hitvitázó, a későbbi vértanú püspök, Dávid Ferenc.
 
 

Szerző: Retkes Attila  2010.11.22. 12:34

Az unitárius író-dramaturg-rendező, Török Tamás életművében hangjátékok, színdarabok, mesejáték, novellák, esszék, egyháztörténeti cikkek egyaránt megtalálhatók. Legjelentősebb irodalmi teljesítménye mégis az a regény-trilógia, amit a Szépirodalmi Könykiadó jelentetett meg az 1980-as években. A harmadik kötet, az Erdélyi Mefisztó ezer szállal kötődik unitárius vallásunk megszületéséhez. Nagy kár, hogy ma már antikváriumban is csak kivételes szerencsével lehet beszerezni.

Török Tamás 1985-ben töltötte be hatvanadik életévét, s meglehetősen szokatlan, hogy ilyen későn jelent meg első regénye, A vértanú, amely az 1630-as években játszódik, s amelynek hőse az erdélyi szombatosvezér, Péchi Simon. Ezt követte a romantikus regényírónkra emlékező Kemény Zsigmond hallgatása, majd a harmadik kötetben visszatért az istenkereső Erdélybe: Dávid Ferenc és Blandrata György (Giorgio Biandrata) „gyilkos elszakadásának” történetét írta meg az Erdélyi Mefisztóban. Életút-interjújában – Dékány Endre kérdéseire válaszolva – Török így vélekedett a három regényről. „Együtt talán lehet őket trilógiának nevezni, mert ha cselekményük nem is összefüggő, egyik a másikból következett… Kemény Zsigmondnak lassan csaknem ismeretlennek számító nagyszerű regényét, A rajongókat rádióra formálva egyszerre két meghatározó felismerésre jutottam. Az egyik, hogy Kemény Zsigmond milyen monumentális, és a tudatunkból méltatlanul kiszorult író, a Dosztojevszkijek régiójába illő, csak éppen hálátlanabb nyelven és röghözkötöttségében rögösebben fogalmazó – és hogy sorsa, többszörös értelmű elhallgatása, félreértettsége mennyire tragikusan magyar sors. A másik fölismerésem, ezzel párhuzamosan: A rajongók egyik főhőse, Péchi Simon, Kemény elég élesen azonosítható önarcképe, és hogy Péchi sorsdöntő kérdését Kemény még nem fogalmazhatta meg: a haza vagy a szekta? Melyiket válasszam? (…) Az Erdélyi Mefisztó egy történeti egyház fényes föllobbanású keletkezésének és csöndes kisebbségbe való visszahúzódásának drámája. Egy Istenélmény-megvallás drámája, az egyetlen magyar földön született vallásé, és ugyanakkor egy egyházat teremteni képes földdarab drámája, amelyről éppen akkoriban kezdhettünk el fontolgatások nélkül beszélni, amikor e könyv megjelent. Megjelent, hogy halkan elmondja: akárhogy is történt, a kereszténység végül is egy és oszthatatlan. És valamivel hangosabban: ilyen a magyarság is.” 
Szerző: Retkes Attila  2010.11.18. 17:18

A magyar irodalom jeles személyiségeinek (Cs. Szabó László, Passuth László, Horváth János, Németh László, Féja Géza) az unitarizmussal és Dávid Ferenccel foglalkozó mondataira úgy bukkantam rá, hogy egy méltatlanul elfeledett unitárius író, Török Tamás gondos munkával összegyűjtötte ezeket, s hivatkozott rájuk egy 1990-ben tartott előadásában, amelynek szerkesztett változata szerencsére fennmaradt. Kötelességemnek érzem, hogy írjak Török Tamásról, akiről még a világháló dzsungelében sem találtam méltó megemlékezést.

Török Tamás (1925-1993) magyar-filozófia-esztétika szakon végzett a bölcsészkaron. Első novellája 1947-ben jelent meg, a Kolozsvári Grandpierre Emil szerkesztette Magyarok című folyóiratban. 1948-ban a Magyar Rádióhoz került, ahol dramaturgként, rendezőként dolgozott. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után „száműzték”: a győri Kisfaludy Színházhoz, majd a Hunnia Filmgyárhoz került. 1970-ben tért vissza a Magyar Rádióba, ahol újabb két évtizedig készítette az irodalmi igényességű hangjátékokat, rádiószínházi előadásokat. Tevékenységét Jászai Mari-díjjal és Érdemes művész címmel ismerték el. Színházban előadott művei: Az eltüsszentett birodalom (mesejáték), Esperanza (Bulla Elma és Ajtay Andor emlékezetes alakításával), Lúdas Matyi fantázia, Latinovits színház (emlék-játék). Hangjátékai: Krúdy-fantázia, A király és az idő, Blandrata György szabadsága. Első regénye, a Vértanú 1985-ben jelent meg, ezt követte a Kemény Zsigmond hallgatása és az Erdélyi Mefisztó – mindhárom a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Ezt a különös triológiát következő, tizenhatodik széljegyzetemben szeretném bemutatni.
Török Tamás hűségesen ragaszkodott unitárius vallásához. A rendszerváltás idején újjászerveződött magyarországi Dávid Ferenc Egylet elnökévé választotta, majd 1992-ben – Szent-Iványi Ilona szerkesztői és Jakab Jenő lektori közreműködésével – jelent meg Unitáriusok című kötete, amelyben egyháztörténeti tanulmányai, folyóiratokban publikált esszéi, személyes visszaemlékezései és egy unitárius tárgyú színműve (Pókainé) kapott helyet. Török Tamás e könyben így vallott hitről és egyházról: „A hit, etikai szempontból, országsorsdöntő tényezővé nőtt. Illúzióit vesztett ifjúságunknak például egyre inkább csak a hit lehet etikaértelmező bázisa. Új ábécét kereső-tanuló korunkban, amikor az oly nélkülözhetetlen egységes konstruktivitás helyett inkább valamiféle hangpróbáló konfrontáció-konjunktúra jellemzi életünket: etikai fórum és sugárzás nélkül nem fog menni. Etikai töltésű hit nélkül, amely nemzetet, sőt világot menthet. A nagy hagyományú Dávid Ferenc egylet sugárforrás volt, etikai fórum – nem lehetünk meg nélküle ma sem.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.17. 19:12

Az esszéista (Cs. Szabó László), a bestselleríró (Passuth László) és az irodalomtörténész (Horváth János) véleménye után most nézzük meg, hogyan vélekedett Dávid Ferencről és az unitarizmusról a 20. század egyik legmarkánsabb magyar irodalmi csoportosulása, a népi írók két jeles személyisége, Németh László és Féja Géza. Vajon el tudták-e fogadni Dávid Ferenc szabadelvűségét, radikalizmusát?

Görömbei András akadémikus, Kossuth-díjas irodalomtörténész definíciója szerint „a népi írók célja az egész magyar népet magába foglaló új nemzettudat megteremtése volt. Az irodalmat a társadalmi cselekvés eszközének is tekintették. Egyszerre kívánták elősegíteni a Trianon utáni magyarság nemzeti és szociális felemelkedését. Ez a küldetéstudat kapcsolta össze az esztétikai irányuk szerint egymástól erősen különböző alkotókat. Ennek érdekei szerint értékelték újra történelmünket és irodalmunkat. Ennek jegyében tárták föl műveikben a magyarság életének addig ismeretlen tartományait. És ezért szervezték meg a Márciusi Frontot és a szárszói konferenciákat. A fasizmussal és a kommunizmussal szemben a magyarság saját útját akarták választani. Az irodalmat az egyéni és közösségi önismeret és életalakítás nélkülözhetetlen eszközének tekintették.” E csoporthoz tartozott többek között Erdei Ferenc, Erdélyi József, Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Sinka István, Szabó Pál, Tamási Áron és Veres Péter.
Németh László hatalmas jelentőségű életművét nem kell bemutatni a kiművelt emberfőknek. Minden szavának súlya van, ezért is különösen érdekes, hogyan vélekedett Dávid Ferencről: „A forradalom eleven szelleme. Hatalmas tehetség, aki katolikus neveltetését elrúgván, hitek és kételyek forgószelén repül a dévai börtönig. Az apja varga volt, a pályája demokrata karrier. Tömegeket delejez, öreg tudósokat ránt magával. Befelé örökös újrakezdő hév, kifelé ellenállhatatlan meggyőzőerő.” Hasonlóan plasztikus és poétikus jellemzést ad egyházalapító püspükünkről a Viharsarok krónikása, a ma már sajnos kevésbé ismert Féja Géza (1900-1978), aki szerint „Dávid Ferenc élete: ballada, balladai időmértékű út Isten arca felé. Az ő istenélménye az emberi szellem remekműve, s e remekművön folyton újabb alkotnivalót talált. A protestantizmus megalapítóinak alkotó hősiességét a protestantizmus örök ritmusává akarta tenni. S e visszafojthatatlan fejlődési láz okozta, hogy korának indulatait le tudta vetni, s az emberiességnek, a szellemi és lelkiismereti szabadságnak egyedülálló tisztaságú hősévé nőtt a 16. század Európájában. Ő a szellemi szabadság első vértanúja magyar földön.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.17. 17:54

Előző két széljegyzetemben azt igyekeztem felvázolni, hogyan vélekedett Dávid Ferencről és az unitarizmus kezdeteiről a nagy formátumú esszéista (Cs. Szabó László) és a maga korában igen népszerű regényíró (Passuth László). Vizsgáljuk meg ugyanezt a kérdést az irodalomtörténész szakma megkérdőjelezhetetlen tekintélye, Horváth János (1878-1961) szemszögéből.
 
A Passuthnál és Cs. Szabónál egy generációval idősebb, alapvetően konzervatív, akadémikus irodalomszemléletű Horváth János 1931 és 1953 között írta meg azt a trilógiát (A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség megoszlása, A reformáció jegyében), amely a kezdetektől a 16. század utolsó harmadáig követi nyomon a magyar irodalom történetét. Az unitárius vallás szempontjából természetesen a harmadik kötet a legérdekesebb, amelynek alcíme: a Mohács utáni magyar félszázad irodalomtörténete. Horváth önálló fejezetekben vizsgálja a reformáció felekezeti megoszlását, a lutherizmus visszaszorulását, a különböző helvét változatokat és az erdélyi szentháromságtagadó irányzatot.
A terjedelmes (71 oldalas) Erdély-fejezetben Horváth János így vélekedett Dávid Ferencről: „a 16. század legsajátabb, s egyik legérdekesebb fia. Megítélését azonban felekezeti és világnézeti tekintetek bonyolítják. Azon felekezetek, melyeken túlhaladt, hajlandók benne puszta racionalistát látni, saját felekezete a reformáció beteljesedését magasztalja benne, az erasmista humanizmus, a felvilágosodás és szabadgondolkodás régibb és újabb hívei a 16. század legmodernebb jelenségeként becsülik. Valóban racionalista volt, de e tekintetben csak legkövetkezetesebb azok táborában, kik az Írás szövegére tették fel hitüket. Hite éppoly meggyőződéses volt, mint ellenfeleié, s éppúgy kárhoztatta, ostromolta azokat, sőt saját, mindenkori álláspontját, mint azok az övét. Humanista eredetből indult, de nem ő vonta le az erasmista humanizmus végső következtetéseit a hitvallás dolgában. Mondhatni minden újabb lépését mások nyomán tette meg, igaz, hogy kritikai vizsgálat és lelkiismereti tusakodás után, sohasem erőszaknak engedve, sőt annak végeredményben egész a vértanúságig ellenállva. Engedékenyebb volt másoknál: érvektől engedte magát meggyőzetni, s volt képessége érvekkel másokat meggyőzni. Sikerei azonban alig képzelhetők el a különleges erdélyi viszonyok és János Zsigmond fejedelemsége nélkül. Hajlama, egyénisége és a körülmények hozták magukkal, hogy a keresztény hit megtisztításában odáig ment, ahol az már-már megszűnt kereszténység lenni. Az a szerszám, mellyel az első reformátorok láttak munkájukhoz, az ő kezében nagyon is éles volt, végülis elevenbe vágott. De ő küldetést látott abban, hogy a másoktól csak részletenként megkezdett reformációt teljesen végrehajtsa.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.15. 18:06

Mint előző bejegyzésemből kiderül, a reformátusok és unitáriusok 16. századi hitvitáiról értekezve a nagyszerű esszéista, Cs. Szabó László inkább a kálvinistáknak adott igazat. Kortársa, a túlzás nélkül bestsellerírónak is nevezhető Passuth László (1909-1979) viszont nagy tisztelettel, empátiával és érzékenységgel írt Dávid Ferenc életművéről.
 
Kultúrtörténeti beágyazottságú, olvasmányos szépirodalom. Ez jellemzi Passuth László gazdag életművét, amelyből a legnagyobb sikert az Esőisten siratja Mexikót című, 1939-ben megjelent regény aratta. A későbbi évtizedekben is igen termékeny szerző Víz tükrére krónikát írni című történelmi regénye egy évvel halála után, 1980-ban látott napvilágot a Szépirodalmi Kiadó gondozásában. Ebben a könyvben három évtized történelmét próbálta felkutatni, amely 1540 és 1571 között pergett le, s melynek szereplői között van Szapolyai János, Izabella királyné, Martinuzzi Fráter György és János Zsigmond. „Jórészt kevéssé feldolgozott, forrásaiban oly gyakran egymásnak ellentmondó korszak, sok szereplővel, de kevés valódi protagonistával. Bár aligha lehet ezt a periódust nagyszerűnek nevezni, sok-sok gyöngyszemet találtam benne” – vallott művéről Passuth László.
Vitathatatlan, hogy az író nagy gondossággal tanulmányozta az unitárius vallás megszületésére vonatkozó forrásokat, dokumentumokat, s ezekből rajzolta meg egyházalapító püspökünk portréját. Ismerte Dávid Ferenc életét és pályáját, történelmi kontextusba helyezte a híres tordai országgyűlést, illetve a legendás kerek kőről elmondott kolozsvári beszédet. Következzék két rövid szemelvény Passuth történelmi dokumentumregényéből: „A kor Erdélyének eleven szene Dávid Ferenc. Az okosságot jelképező kígyónak és a béke galambjának evangéliumi jegyében bontotta ki a vitát a régi, pápás tudomány és az új evangélium pártjai között. A pápás nem a római katolikus hitet jelentette ebben az esetben, hanem a reformáció maradibb, ortodoxabb szárnyát. Az új evangélium már az unitárius vallás kibontakozását jelentette anélkül, hogy az alakulóban lévő új felekezet neve elhangzott volna…” „Dávid Ferenc Kolozsvár után Gyulafehérváron is meghirdeti téziseit: A hit Isten ajándéka, mindenki úgy él vele, amint jónak látja, üldözni miatta senkit nem szabad. Amikor elhangzik a szó – nem is a zsinaton, nem is a diétán, hanem magában a fejedelmi palotában –, mintha egy pillanatra mindenki megdermedne. Ilyenféle szabad szó még soha nem kerengett a püspökök ódon házában, a régi bolthajtások alatt.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.15. 14:37

Még unitárius körökben sem ismert, hogy a 20. század egyik legkiválóbb esszéistája, a nyugat-európai emigráns magyar irodalom vezéralakja, az Erdélyben felnőtt Cs. Szabó László (1905-1984) milyen különös, ellentmondásos véleményt fogalmazott meg Dávid Ferencről. 
 
Az 1940-es évek elején, tíz kötetben jelentette meg a Franklin Társulat az Erdély Öröksége című sorozatot, amely sokféle megközelítésben, szépirodalmi igényességgel mutatja be Erdély történelmét Magyarország török megszállásától (1541) a Kiegyezésig (1867). Az enciklopédia szerkesztésében Makkai László történész és Ravasz László református püspök mellett Cs. Szabó László is részt vett. A sorozat második kötete – Sárkányfogak címmel – három évtized (1572-1602) társadalmi folyamatait tekinti át, s ennek bevezetésében olvashatjuk Cs. Szabó László írását a református-unitárius ellentétekről, és Dávid Ferenc személyiségéről. Idézzünk most fel néhány tanulságos mondatot. Nekünk, 21. századi unitáriusoknak persze nem kell vele egyetértenünk; ismernünk azonban érdemes ezt a markáns állásfoglalást.
János Zsigmond fejedelmet, „a korán hervadt, beteges ecetfácskát egészen beárnyékolta Dávid Ferenc hatalmas diófakoronája. Ferenc pap vitáiból az idő rég kiper­gette a szemet, a hangja különben is megragadóbb volt, mint a tolla… De a nyugtalan hitvalló mögött egy veszélyes vér­mérséklet, s egy örök szellemi alkat áll. Ez ma sem avult el; meg-meg­újuló alakja körül tovább örvénylik a magyar élet. Ő volt annak a kornak egeket súrló Szabó Dezsője. Kolozsvári szászoktól származott; epedő, nyugtalan, lutheri lelke egyre gyorsabb forgókba került. Előbb katolikus volt, aztán evangélikus, aztán kálvinista, aztán unitárius – s amikor rácsapódik a dévai börtön, már csak egy hajszál választja el az ószövetségi zsidó hittől… Virágjában, 1569-ben állt szemben Mélius Juhász Péterrel Váradon… Dávidnak nem a legyengült katolicizmus volt a legnagyobb ellenfele, hanem a kálvinizmus. Félelmetes feje: Juhász Péter, somogyi kisnemes, a Dunántúlról került Debrecenbe, akárcsak Csokonai. Ő a hitújítást befejezettnek, s a kálvinizmust új katolicizmusnak tartotta. Dávid csak Istenben hitt, Juhász Péter Istenben és a dogmában. Ez a bizonyítéka hogy ő volt az európaibb, a latinabb. A váradi vitában a Nyugatról megújuló törzsökös magyar csapott össze a szekták felé sodródó új magyarral. A magyarban nagyobb volt a rendszeretet, a szász-magyarban nagyobb volt a szomjúság. Juhász Péter hideg fővel és forró nyelvvel a magyar életformához hajlította Nyugat ajándékát, Dávidot a rajongás s az igazságszomj kivetette minden tételes hitből. Fehér izzása elolvasztotta a lélek rácsait, még azokat is, amelyek nélkül semmibe zuhanunk.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.12. 20:00

Komoly feladatra vállalkozott, s azt sikerrel teljesítette is Gazdag Árpád unitárius testvérünk, aki mai nyelvre ültette át – s ezáltal közérthetővé tette – Dávid Ferenc két, alapvető jelentőségű teológiai munkáját, a Rövid magyarázatot és a Rövid útmutatást. Méltó tisztelgés ez egyházalapító püspökünk előtt, aki a hagyomány szerint ötszáz éve, 1510 körül született.
 
Gazdag Árpád a nyolcvanas években a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója volt, majd Magyarországra áttelepülve különböző munkakörökben dolgozott; jelenleg egy nagy kábeltévé-szolgáltató képújságját szerkeszti. Ez a kötetlen, otthonról végezhető munka tette lehetővé számára, hogy további filozófiai, pszichológiai és teológiai tanulmányokat folytasson. 2009-ben alaposan megismerte Dávid Ferenc két, kimagasló jelentőségű művét, amiket átírt mai nyelvre, majd angolra is lefordított. 2009 őszén – a korrektúrát és a kiadást intézendő – tíz hetet töltött Portlandben, az Egyesült Államok fontos unitárius központjában, ahol tanfolyamokon, istentiszteleteken, előadásokon vett részt. A 2010 januárjában tartott lelkészi értekezlet megválasztotta a Teológiai Műhely világi gondnokává, és vállalta tanulmányok közlését az Unitárius Életben. Munkája azért is fontos, mert a Magyarországi Unitárius Egyház (Erdéllyel ellentétben) sajnos nem büszkélkedhet jelentős teológiai irodalommal. Talán lassan ez is megváltozik.
Dávid Ferenc, a megfeszített Jézus Krisztus szolgája. Ez a címe a Gazdag Árpád által szerkesztett és kiadott kötetnek, amelynek első könyve (Rövid magyarázat) a Szentháromságról, a második (Rövid útmutatás) a Bibliáról szól. Mindkettőt 1567-ben, közvetlenül a vallásszabadságot deklaráló tordai országgyűlés előtt adták ki először. Most, 443 év távlatából Gazdag Árpád így foglalta össze az újrakiadás célját és eszközeit: „Nyelvészeti tanulmányok nélkül, teológiai ismeretek birtokában haladtam a mondanivaló átfogalmazásával, a középkori nyelvezet sajátosságainak és a szerző gondolatvilágának megismerésével… Ha valaki áttanulmányozza Dávid Ferenc műveit, új felismerések birtokába juthat. Az erdélyi reformáció vezéralakja, a három protestáns felekezet első püspöke most is tanít. Engem is sok titok nyitjára megtanított. Először is arra, hogy az ő igazi szellemi öröksége a vallásos hagyomány lelki értelmezése. E két mű lapjain a sötét középkori világ idéződik fel, benne János Zsigmond fejedelem udvari papjának világosságra törekvő szelleme, sajátos történelem-szemlélete és eszkatológikus teológiai gondolkodása."
Szerző: Retkes Attila  2010.11.12. 18:49

Dávid Ferenc püspök életének utolsó nyolc éve embert próbáló, méltatlan küzdelmekkel telt. Vallási ellenfelei gúnyolták, eretneknek bélyegezték, máglyával és pallossal fenyegették. A János Zsigmond fejedelem halála (1571) után trónra lépő Báthori fejedelmek valláspolitikájának fő célja a katolikus egyház restaurációja, az unitarizmus elszigetelése volt.
 
Dávid Ferenc továbbra is szenvedélyesen vett részt a hitvitákban, és sohasem viszonozta ellenfelei türelmetlenségét, fenyegetéseit. Mint Erdő János írja, „teológiai felfogása szerint a hit kérdésében mellőzni kell minden erőszakot; nem a világi hatalom fegyverével, hanem az ige igazságával és a lélek szeretetével kell harcolni. Az elégtételt Istenre bízza, ő lesz az, aki ügyét védelmébe veszi.” Az első Báthori-fejedelem, István elismerte ugyan a protestáns vallások szabad gyakorlását, de jezsuitákat telepített be Erdélybe, előkészítve az ellenreformációt. Elvette az unitáriusok gyulafehérvári nyomdáját, szigorú engedélyeztetési eljáráshoz kötötte teológiai munkák kiadását és terjesztését. Mivel a reformációt befejezett folyamatnak tekintette, már 1572-ben országgyűlési határozattal tiltotta meg a további vallásújítást, az úgynevezett innovációt. Kedvezőtlen jel volt az az 1577 októberében meghozott országgyűlési határozat is, amely szerint Thorday Sándor András református püspök a magyarok lakta területeken bárhol vizitálhatott és taníthatott, míg Dávid Ferencet a leghatározottabban eltiltották ettől, tevékenységét csak az unitáriusokra korlátozzák.
Az 1570-es évek hitvitáinak középpontjában a krisztológia állt. A Dávid Ferenc által képviselt radikális irány azt hirdette, hogy Jézus ember volt, őt tehát nem imádni, hanem követni kell. Ezzel nemcsak ellenfelei, hanem korábbi szövetségeseinek egy része sem tudott azonosulni: a vita megosztotta az unitáriusokat, és megkönnyítette az ellenreformáció térnyerését. Dávid Ferencet 1579 tavaszán eltiltották a prédikálástól és őrizet alá helyezték, majd júniusban, koncepciós perben elítélték. Az eljárás részleteiről keveset tudunk: Balázs Mihály professzor kutatásai szerint az ekkor már súlyos beteg, mozogni és beszélni alig tudó püspök tanairól nem is folytattak hitvitát, egyszerűen megállapították, hogy megszegte a vallásújításra vonatkozó törvényt. Ezért holtig tartó várfogságra ítélték, és Déva várába zárták, ahol néhány hónapos szenvedés után, 1579 novemberében meghalt. Sírja ismeretlen. Az Unitárius Egyház 1910-ben emlékoszlopot állított fel a dévai várban, ahol évente zarándoklatot tartanak az erdélyi, magyarországi, brit és amerikai unitáriusok.
Szerző: Retkes Attila  2010.11.09. 13:42

Az unitárius vallás azért is szép, mert nem ismeri (soha nem is ismerte) a gyűlölködést, a kirekesztést, a vallási és társadalmi türelmetlenséget. Ez a szabadelvű keresztény felfogás és a vallási türelem elsősorban egyházalapító püspökünknek, Dávid Ferencnek köszönhető. Vele szemben viszont nem voltak türelmesek az erdélyi ellenreformáció irányítói: 1579-ben börtönbe zárták, ahol néhány hónap fogság után meghalt.
 
A 16. század második felében Nyugat-Európában még véres küzdelmek zajlottak a katolikusok és a protestánsok között. Az 1555-ben megkötött augsburgi vallásbéke ugyan szabad vallásgyakorlást biztosított az evangélikusoknak (a reformátusoknak nem), de ez valójában csak a fejedelmekre vonatkozott, akik megszabhatták alattvalóiknak, hogy milyen vallást kövessenek. 1598-ig kellett várni a vallásszabadság felé vezető út második lépésére, IV. (Bourbon) Henrik türelmi rendelete, az úgynevezett nantes-i ediktum megszületésére. Ezt azonban megelőzte a francia történelem egyik tragikus mozzanata, a Szent Bertalan-éj, amikor a katolikusok 2000 hugenottát öltek meg Párizsban.
Mindezzel szemben Erdélyben már 1568-ban sikerült megteremteni a négy történelmi keresztény vallás – katolikus, református, evangélikus, unitárius – szabad gyakorlásának feltételrendszerét, s ebben a folyamatban döntő szerepet játszott Dávid Ferenc. Idézzük ismét Erdő János unitárius teológiaprofesszor szavait: Dávid Ferenc teológiájának velejárója a vallási türelem és lelkiismereti szabadság állítása. A tolerancia számára nem közömbösség, humanista meggondolás, gyengeség, határozatlanság, meggyőződés vagy elkötelezés hiánya volt; hanem vallásából folyó hitelv, életút és magatartás, igazság iránti nyitottság, a felebarát iránti köteles tisztelet és szeretet kifejezése. Benne elismerte azt az emberi jogot, hogy mindenki szabadon vallhatja és taníthatja azt, amit helyesnek ítél. A türelem szerinte kizárja a félelmet, bizonytalanságot, erőszakot, elnyomást, fanatizmust; de lehetővé teszi a gondolatok, eszmék és tapasztalatok szabad kicserélését, a vallásos nézetek közeledését, hogy az emberek egymás személyét és hitfelfogását kölcsönösen tiszteljék, s egymással békében éljenek. Dávid Ferenc vallotta: a Szentírásban sehol sem olvassuk, hogy Isten igéjét és a vallást tűzzel-vassal kell terjeszteni. Krisztus országának népe és áldozata önkéntes, fegyverrel és fenyegetéssel az evangélium elfogadására nem kényszeríthető, hanem szabadon engedelmeskedik. ;,Nincs nagyobb esztelenség, sőt képtelenség, mint külső erővel kényszeríteni a lelkiismeretet és a lelket, aki felett hatalommal csak a teremtője bír” – írta, tanította Dávid Ferenc. A türelmetlenségtől és ennek következményeitől csak a tolerancia szabadíthatja meg a keresztényeket. Tűrjük meg egymást és tartsuk tiszteletben egymás hitét, mert mindnyájan Isten teremtményei vagyunk és egymásnak testvérei.
Szerző: Retkes Attila  2010.11.09. 13:02

Előző bejegyzésemben megkíséreltem összefoglalni, mit vallott és tanított Dávid Ferenc Isten oszthatalan egységéről, Jézusról és a Szentlélekről. Ezúttal azt vizsgáljuk meg, hogy mit gondolt egyházalapító püspökünk Isten és ember kapcsolatáról, a lelkiismeretről, a vallási türelemről. A forrás ezúttal is Dávid Ferenc életműve, illetve Erdő János professzor úr tanulmányai.

Hit az emberben. Az emberben való hit Dávid sarkalatos tétele. Az ember a központ, minden érte van, a vallás is őt szolgálja. Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, ez a testvériség természetes alapja. Jónak és tökéletesedésre képes lénynek alkotta az embert, innen van az ember nagyra hivatottsága. Eszményeket állított eléje, amelyek vonzzák; vágyakat és törekvéseket oltott szívébe, amelyek ösztönzik.

Az ember erkölcsi élete. Isten és Jézus ismeretét Dávid Ferenc összekötötte az ember erkölcsi életével. Aki aki nem jár világosságban és az evangélium útján, aki cselekedeteivel tagadja, az beszédével hiába állítja, hogy Istent ismeri, és hogy Jézus tanítása szerint él.

A hit Isten ajándéka. Legszemélyesebb ügyünk a hit. Pál apostollal tanította Dávid, hogy „a hit Isten ajándéka”, amelyet elfogadhatunk, de vissza is utasíthatunk. Rajtunk kívülálló, külső tekintélytől független valóság, melyet adottságaink szerint juttatunk kifejezésre. A hit ajándék volta kétségen kívül áll. Ha természetünkben adva volna a hit, és nem Isten ajándékozná nekünk, akkor mindnyájan egyaránt hinnénk, és Isten igéjének életünkben helyet adnánk.

Mit ad Isten? A hit tartalmilag Istenben való bizalom; megnyugvás és a vele való életközösség. Isten munkája az emberben, aki hit által lép be életünkbe, teremt velünk kapcsolatot, szól hozzánk, és mi válaszolunk neki. A hit tökéletesedésünk kezdete: felszabadulunk a félelem, az egyedülvalóság és kötöttség alól, s életünket Isten és ember szolgálatára szenteljük.

Hit és cselekedet. A hit teljességét Jézus élete példázza, ezért nevezi Dávid az evangéliumot a hit legvilágosabb tükrének. Ennek ismerete erősíti, tudatosítja hitünket. A hit által akkor igazulunk meg, ha az cselekedetekben válik láthatóvá. Ezért a hit és a cselekedet egymástól elválaszthatatlan. Isten előtt hitünket tiszta gondolatokkal, buzgó imádkozással és a lelki dolgokban való foglalatossággal mutatjuk meg, az ember előtt pedig az igazság és szeretet cselekedeteiben.

Autonómia és szabadság. Isten és ember közötti kapcsolatból következik, hogy a hit öntörvényű és szabadságot feltételez. Mindenféle kényszer, kötöttség lényegének mond ellent. Isten elvárja, hogy ajándéka számára teljes szabadságot biztosítsunk. Nemcsak az ember, hanem Isten ellen vétkezik az, aki megsérti a hit szabadságát.

 

Szerző: Retkes Attila  2010.11.05. 13:18

Nem könnyű feladat két blogbejegyzésnyi terjedelemben összefoglalni a reformáció egyik legnagyobb hatású alakja, az unitárius vallás megalapítója, Dávid Ferenc teológiai nézeteit. Szerencsére segítségünkre vannak Dávid Ferenc saját művei, illetve Dr. Erdő János kolozsvári teológiaprofesszor tanulmányai, amelyekből összegyűjtöttük a legfontosabb megállapításokat.
 
Maga Dávid Ferenc teológiájának lényegét így összegezi: „Vitatkozzanak az emberek valamint akarják; keressék Isten lényegének rejtett voltát, hányják-vessék a személyek sokaságát és forgassák az okosság bölcsességét, de az az örökélet, hogy csak téged egyedül való Istent ismerjenek, és akit elküldöttél, a Jézus Krisztust. Aki ezt hiszi, üdvözül. És ha valaki más evangéliumot prédikálna, vagy ehhez valamit ragasztana, az Isten ítéletét viseli. Amint kezdettől fogva az igazság szeretője voltam, úgy ezután is az akarok lenni, és tehetségem szerint követni az Isten tiszta igéjét. Ha pedig valamiben tévedtem volna, akik Isten igéjéből igazabbat mutatnak, megköszönöm és követni őket nem szégyellem.”
 
Isten oszthatatlan egysége. Dávid Ferenc teológiai rendszerének alapja Isten oszthatatlan egysége – minden más hitelv csupán ezen alapuló felépítmény. A Szentírásból ismerte meg, hogy csak egy Istenünk van, a mindenható Atya. Jézus is az egy Istenről tanított. Az evangélisták és az apostolok egy szót sem írtak a háromságról. Istent lényegében oszthatatlan Léleknek fogta fel; aki mindenható, bölcs, jó és igaz. Ő a világmindenség teremtője, forrása és megtartója. Imádásunk egyedüli tárgya csak Isten lehet. Jézus is azt tanította, hogy senki mást nem kell segítségül hívni, csak az Atyát.
 
Jézus. Jézus embervoltát hirdette Dávid Ferenc. Így vallott róla: „Szeretem az én Krisztusomat, hogy vérét kiontotta, szenvedett és meghalt, lelkével pedig arra indít, hogy életemet kezébe adjam, és bizonyos legyek, hogy megőriz és örök életet ad.” Őt tartotta tanítómesterünknek és útmutatónknak Istenországa felé. Benne az Istenhit, értelem és szabadság legnagyobb képviselőjét látta. Az ember Jézus nem tanít az öröktől fogva való Fiúról, sem a kettős Krisztusról, hanem csak az egy Atya Istenről. Nekünk, keresztényeknek őt kell követnünk.
 
A Szentlélek. A Szentlélekről Dávid Ferenc azt tanította, hogy az Isten lelke, ereje, az élet oka bennünk. Igaz, hogy a Biblia akaratot, belső gondolatok vizsgálását, tanítást, vigasztalást tulajdonít neki, de nem azért, mintha személyes Isten volna, hanem hogy Isten munkásságának különböző módjait szemléltesse. Isten lelke minden emberre kiterjed: ezért tanítja a szentírás, hogy benne élünk, mozgunk és vagyunk.
 
Következő bejegyzésünkben Isten és ember kapcsolatával, az ember erkölcsi életével foglalkozunk, Dávid Ferenc írásainak tükrében.
Szerző: Retkes Attila  2010.11.05. 12:47

1568 – az Unitárius Anyaszentegyház megalapításának éve. Torda, Gyulafehérvár és Kolozsvár – három kulcsfontossú város a radikális reformáció történetében. A „kerek kő” pedig nekünk, unitáriusoknak az egyik legkedvesebb szimbólum és tárgyi emlék.
 
1568 januárjának második hetében Tordán országgyűlést tartottak, amely Európában elsőként hozott határozatot a vallási türelem és a lelkiismereti szabadság biztosításáról: A prédikátorok minden helyen hirdessék az evangéliumot, kiki az ö értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse, az ö lelke azon meg nem nyugodván, de tarthasson olyan  prédikátort, akinek tanítása őneki tetszik. Ezért pedig senki a superintendensek közül, se mások a prédikátorokat meg ne bánthassák, a religióért senki se szidalmaztassék, az előbbi konstituciók szerint. Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.
1568 március közepén, Gyulafehérváron rendezték meg azt a tíznapos hitvita-sorozatot, amelynek következtében az erdélyi egyház kálvinista jellege meggyengült, az unitárius pedig jelentősen megerősödött. János Zsigmond fejedelem és az erdélyi nemesek többsége, valamint a város népe csatlakozott az unitárius reformációhoz. Fontos tudni, hogy az új egyháznak ekkor még nem volt hivatalosan elfogadott, megkülönböztető neve. Dávid Ferenc és követői kiadványaikban a következő neveket használták: „Az egy értelmen lévő erdélyi eklézsiák”, vagy a lelkészek esetében: „Erdélyi lelkipásztorok, akik az egy Atya Isten felől és az ő áldott szent fia a Jézus Krisztus felől és ezeknek szent lelke felől, a szentírás szerint egy értelemben vannak.” A latin eredetű unitárius kifejezés csak 1600-ban, a lécfalvi országgyűlés határozatában jelent meg először. A gyulafehérvári zsinatról hazatérő Dávid Ferenc a hagyomány szerint Kolozsvárott, az akkori Torda utca szegletén, egy kerek kőről mondta el azt a híres beszédet, amelynek hatására egész Kolozsvár áttért az unitárius vallásra. Ezt a kerek követ a kolozsvári unitárius nagytemplomban őrzik. Kedves emlékem, hogy 2008 nyarán Bálint Benczédi Ferenc püspök úr (az akkori kolozsvár-belvárosi lelkész) mutatta meg a követ, és mesélte el a hozzá kapcsolódó legendát a feleségemnek, Ábel fiamnak és nekem.
Szerző: Retkes Attila  2010.11.04. 16:12

Dávid Ferenc németországi tanulmányaiból hazatérve Besztercén tanító, Petresen lelkész, Kolozsváron iskolaigazgató volt. 1555-től Kolozsvár főlelkésze, Erdély szuperintendense, később János Zsigmond fejedelem udvari prédikátora lett. Teológiai munkássága nyomán bontakozott ki a radikális reformáció és az unitárius vallás, miközben önmagát szerényen csak „a megfeszített Jézus Krisztus szolgájának” nevezte.
 
Erdő János (1913-1996), a kiváló és tiszta erkölcsű kolozsvári unitárius teológiaprofesszor Dávid Ferenc és a vallási türelem problémája című tanulmányában így ragadta meg a radikális reformáció lényegét: Dávid Ferenc egész életében Isten megismeréséért és a keresztény vallás megújulásáért küzdött. A katolikus egyház tanítása nem elégítette ki. A hitújítás lutheri és helvét irányai sem adtak létkérdéseire megnyugtató feleletet. Döntő jelentőségű esemény volt számára, hogy a Szentírásban felfedezte a keresztény tanítás és élet hiteles forrását és zsinórmértékét. Ettől kezdve reformátori felfogásának meghatározó elveként tanította, hogy „Isten igéjén kívül semmit nem kell hinnünk, sem cselekednünk, vagy rendelnünk.” A Szentírás jegyében mérlegelte a keresztény vallás tanait, és ezek közül csak azokat fogadta el, melyek evangéliumi eredetűek és ésszerűnek bizonyultak: Ennek alapján tanította, hogy a szentháromsági dogma teológusok és zsinatok alkotása. Nekünk, keresztényeknek Jézustól és az ő tanításától kell függnünk; senki más alapot nem vethet, mint amit ő vetett. A szentháromsági dogma helyett az evangélium Egyistentanát tanította; mert „nincs az egész szenlirásban világosabb és nyilvánvalóbb tudomány, mint az egy Istenről való tudomány. A szentírás egy Istent mond, nem hármast, egy Krisztust, nem kettőt; egy hitet, egy keresztséget és egy úrvacsorát, semmit nem mond kettősnek lenni.” A szentháromsági dogma tagadása és Isten egységének hirdetése a dávidferenci reformáció központi tanítása lett; innen ered a későbbi unitárius elnevezés is.
Az idő megérett a radikális reformokra. Dávid Ferenc tanítása fogékony talajra talált. A hitújítás egyházai és a radikális reformáció közötti küzdelem végső eredménye lett a dávidferenci reformációnak bevett vallássá való nyilvánítása és az unitárius egyház megalapítása 1568-ban. Erdély ezen a téren Európa minden más országát megelőzte. Az unitárius reformáció a hitújítás logikus következménye volt. Nem elégedett meg a keresztény vallás istentanának reformálásával, hanem az evangélium igazságainak megértésében mélyen humanista elveket állapított meg. Ilyen volt elsősorban a vallási türelem és a lelkiismereti szabadság.
Szerző: Retkes Attila  2010.11.03. 16:35

Dávid Ferenc édesapja kolozsvári szász tímármester volt. A 16. századi erdélyi polgárosodás biztos jele, hogy fia 1548-ban a wittenbergi egyetemre mehetett tanulni. Ismét Balázs Mihály professzornak, Dávid Ferenc és az erdélyi reformáció nagyszerű kutatójának tanulmányából idézünk.

„Az 1560-as években keletkezett hitvitázó iratokban Dávid Ferencet gyakran nevezik ellenfelei Franciscus Sutoris-nak, magyarul Varga Ferencnek vagy Varga Dávid fiának. Ez összefügg azzal, hogy az erdélyi szász családneveket a 15–16. században magyarra fordított alakban is használták, vagy a szász családnév mellé az illető foglalkozása nevének magyar formáját is odaillesztették. Így történhetett ez David Hertel esetében is, s így aztán az elnevezés tovább hagyományozódott fiára. Az utóbbi időben a gazdaságtörténeti szakirodalom azt is megállapította, hogy sutor-nak vagy vargának nem csupán a csizmadiákat nevezték, hanem a tímárokat is. Mivel a Hertelek között többen ezt a foglalkozást űzték, valószínűnek tarthatjuk, hogy David Hertel-nek is ez volt a foglalkozása. Ez összhangba hozható azzal, hogy egy kolozsvári adójegyzék David Hertel külvárosi allódiumáról tesz említést. A bőr feldolgozásához elengedhetetlenül szükség volt arra, hogy a tímárok a víz melletti külvárosi majorokkal is rendelkezzenek. Mindez azt jelenti, hogy Dávid Ferenc Kolozsvár városának módos, de nem a leggazdagabb rétegéből került ki. A kizárólag szász nemzetiségűekből álló tímár céh, a Ledrer Zechen zu Clausenburg fontos szerepet játszott ugyan a város életében, képviseltette magát a városi tanácsban is, de nem vehette föl a versenyt a legbefolyásosabb, a város első számú vezetőit adó ötvösök és szabók céhével. Dávid Ferenc apja nem tartozott ugyan a város legmódosabb polgárai közé, három fia közül legalább az egyik iskoláztatására mégis vállalkozhatott. Ez nyilvánvalóan a városban kezdődött, ám a további esetleges helyszínekről már bizonytalanok ismereteink. Későbbi források és összefoglalások a gyulafehérvári káptalani iskolában folytatott tanulmányok mellett a Brassói Gimnáziumról, majd a wittenbergi egyetemről beszélnek, ám az adataink rendkívül hézagosak, s a lyukakat kénytelenek vagyunk hipotézisekkel kitölteni.”

Balázs Mihály és mások kutatásai alapján az mindenesetre biztosnak látszik, hogy Dávid Ferenc a lutheránus wittenbergi egyetemen ismerkedett meg mélységében a reformáció eszméivel, hogy aztán évtizedeken át bátran hirdesse: a keresztény vallásnak vissza kell térnie a forráshoz, Isten tiszta igéjéhez, amint azt a Biblia megőrizte.
Szerző: Retkes Attila  2010.11.03. 16:08

Az egyházalapító unitárius püspök, Dávid Ferenc kolozsvári iparos családban nevelkedett. Származásáról, nevének eredetéről Balázs Mihály, a Szegedi Tudományegyetem professzora így ír egyik tanulmányában:

 „Kolozsvárott, a 16. századi Erdély szellemi centrumában, a fele részben német (szász), fele részben magyar városban született. Születési dátumát pontosan nem ismerjük. A korábbi szakirodalom egy része 1510 tájára tette, újabban a kutatók többsége 1520 tájáról beszél. Az utóbbit tarthatjuk valószínűbbnek, mert szülei 1565–1570 táján még éltek, tehát szokatlanul nagy kort kellett volna megérniük ahhoz, hogy már 1510-ben gyermekük születhessen. Erre vallana az is, hogy egy kortársa, Christian Schaeseus 1555-ös fellépését egy disputában egy fiatalember sikereként méltatja. Apja, David Hertel, szász nemzetiségű polgár volt, s fia a korabeli névadásnak megfelelően lett Franciscus Davidis, s ebből lett aztán a Franz David, illetőleg Dávid Ferenc alak a németben és a magyarban. A Hertel családnév azonban továbbra is használatban maradt, Dávid Ferenc fiait David és Johann Hertel vagy latinizált alakban Hertelius-ként emlegetik a források, de testvérei Peter, illetőleg Nicolaus Hertel-ként jönnek elő a forrásokban. Sok adat van egy Gregor Hertel nevű polgárról is, aki 1579-ben tagja volt Kolozsvár város tanácsának, ám róla nem bizonyítható, hogy Dávid Ferenc testvére volt.
Mivel Dávid Ferenc németül és magyarul is kitűnően írt és prédikált, a magyar történetírók szívesen következtettek arra, hogy vegyes házasság sarja lehetett, ám a magas szintű nyelvtudást nem szükséges föltétlen ezzel indokolni abban a városban, amelyben a 16. század derekára az egyházi, vagy politikai életben valamilyen szerepet betöltők a legtermészetesebb módon voltak kétnyelvűek. A kolozsvári polgárok természetes kétnyelvűségére egyébként roppant jellemző, hogy Dávid későbbi apósa a Barát nevet használta, s egy szép magyar nyelvű zsoltárparafrázis is ránk maradt tőle, jóllehet a városon belül élete végéig a szász közösséghez tartozott, ám a fia jobban szerette a német nevét, s így Peter Munch-ként szerepel a dokumentumokban.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.02. 12:56

A hagyomány szerint ötszáz éve, 1510 körül született egyházalapító püspökünk, az európai reformáció kimagasló személyisége, Dávid Ferenc. Első tizenkét széljegyzetünkben kizárólag Dávid Ferenccel foglalkozunk - néhány támpontot adva azoknak, akik később alaposabban szeretnék megismerni az unitarizmus történetét, hitelveit. Legelőször azt nézzük meg, mit is ír róla Hitvallásunk, az 1864-ben keletkezett Unitárius Káté.

Ki az Unitárius Egyház megalapítója?
Az Unitárius Egyház megalapítója Dávid Ferenc.
 
Mit tudunk Dávid Ferenc életéről?
Dávid Ferenc a hagyomány szerint 1510 körül született Kolozsváron, iparos családból. Iskoláit Kolozsváron, Gyulafehérváron és Wittenbergben végezte. Miután külföldről hazajött, Besztercén, Petresen és Kolozsváron mint iskolaigazgató és lelkész működött.
 
Mi volt Dávid Ferenc életcélja?
Dávid Ferenc életcélja a tiszta jézusi kereszténység helyrealítása volt.
 
Miképpen törekedett Dávid Ferenc életcélját megvalósítani?
Dávid Ferenc életcélját úgy törekedett megvalósítani, hogy a tiszta jézusi kereszténységet szószékről, hitvitákon és könyvei által hirdette és terjesztette. Dávid Ferenc munkatársai voltak: Heltai Gáspár, Basilius István, Óvári Benedek, Bogáti Fazekas Miklós, Blandrata György stb.
 
Hogyan fogadta az ország népe Dávid Ferenc tanítását?
Az ország magyar ajkú népének nagy része, János Zsigmond fejedelemmel együtt, Dávid Ferenc mellé állott és az általa hirdetett tiszta jézusi kereszténység követője lett. Ezt a vallást isten egységéről "unitárius" vallásnak neveztek el. Az unitárius latin eredetű szó (unus, unitas), jelentése: Isten oszthatatlan egységét valló egyistenhivő. Az unitárius elnevezés először az 1600. évi lécfalvi országgyűlés vallási határozatában fordul elő.
 
Meddig szolgálhatta Dávid Ferenc a tiszta jézusi kereszténység ügyét?
Dávid Ferenc a tiszta jézusi kereszténység ügyét csak 1579-ig szolgálhatta; a vallásszabadság ellenségei ugyanis mint hitújítót holtig tartó börtönbüntetésre ítélték, Déva várába zárták, ahol 1579. november 15-én meghalt. Dávid Ferenc sírhelye ismeretlen. Szenvedélyeinek helyén, a dévai vár egyik börtöncellájában emlékoszlop őrzi nevét és hirdeti életművét.
 
Mi történt Dávid Ferenc halála után?
Dávid Ferenc halála után egyházunk történelmében nehéz korszak következett. Kezdetben a felekezeti türelmetlenség, később politikai elnyomás súlya is ránehezedett egyházunkra. Őseink, építés helyett önvédelemre kellett fordítaniuk minden erejüket. E nehéz küzdelemben elveszett sok templomunk, egyházközségünk és híveinknek mintegy 3/4 része. A teljes megsemmisüléstől Isten gondviselése, a vallásszabadság törvénye és a hívek egy részének hősi kitartása mentette meg egyházunkat.
Szerző: Retkes Attila  2010.11.02. 12:02