A 16. századi európai antitrinitárius mozgalom érdekes szereplője volt Giorgio Biandrata olasz orvos, akit a magyar nyelvű forrásokban rendszerint Blandrata Györgyként említenek. Unitárius körben ellentmondásos a megítélése, hiszen sokáig Dávid Ferenc egyik legszorosabb szövetségese volt, 1578-ban viszont élesen szembefordult vele, és támogatta egyházalapító püspökünk bebörtönzését. Biandratával zárjuk az unitarizmus „hőskorát” felidéző bejegyzéseink sorát.
A doktor 1515-ben született Saluzzóban, s fiatal korától különböző európai uralkodók mellett dolgozott, udvari orvosként. 1544-től hét éven át (Izabella királyné orvosaként) Erdélyben szolgált, utána Kassára, Lengyelországba, Sziléziába, majd Észak-Itáliába (Velence, Mestre) került. Dogmák nélküli, szabad keresztény tanai miatt a padovai inkvizíció üldözte, így Genfbe menekült, ahol egy időre kálvinista lett. A genfi reformátusokkal összeütközve ismét Lengyelországba költözött, ahol már antitrinitárius tanokat hirdetett. 1563-ban érkezett Erdélybe, és János Zsigmond orvosaként, udvari tanácsosaként döntő szerepe volt a hitvitákban, az unitarizmus megerősödésében. Az 1570-es években Báthory István, Báthory Kristóf és Ghyczy János kormányzó szolgálatában állt, s ekkor került szembe az általa túl radikálisnak tartott Dávid Ferenccel. Élete utolsó tíz évében visszavonult a teológiai vitáktól, és orvosként dolgozott. 1588-ban hunyt el Gyulafehérváron.
„Tógát viselő, nyírottfejű, nagyszakállú-nagybajszú, látszatra egy kicsit puhány, de a felszín mögött hajlíthatatlanul céltudatos, energikus férfi” – jellemezte Blandratát (egy korabeli arckép alapján) Török Tamás unitárius író, majd így folytatta: „Akár Róma híve is lehetne, az inkvizíció érdekeit szolgáló barát, aki tépelődést, lelkiismereti válságot nem ismer. De ő a felvilágosodás erdélyi hőse, vele a hitújítás legkérlelhetetlenebb szárnya jön be az országba… Rendkívül bonyolult jellemű és rendkívüli kombinációs készséggel megáldott, egyes följegyzések szerint gyenge idegrendszerű, mégis a végletekig tudatosan cselekvő reneszánsz figura.” Egyházalapítónkkal való szembefordulását Török Tamás azzal magyarázza, hogy Dávid Ferenc „kérlelhetetlen jellemű fantaszta” volt, Biandrata viszont „jellemáldozó reálpolitikus”, aki a hitelveknél fontosabbnak tartotta az unitárius egyház (mint intézmény) fennmaradását. Az utókor, a 19-20-21. századi unitáriusai mégis „Dávid Ferencben tisztelik alapítójukat és példaképüket, létüket tőle eredeztetik, míg Blandrata receptjét a hatalom bajainak orvoslására felírt receptnek tekintik.”
