Válaszuti György antitrinitárius prédikátor nevét az irodalomtörténészek talán jobban ismerik, mint mi, unitáriusok. Pedig korai egyháztörténetünkben is fontos szerepet játszott az egykori pécsi lelkész, jeles hitvitázó, a Pécsi disputa (1588) írója, a Debreceni disputa (1572) feltételezett szerzője.

Válaszuti György életéről nagyon keveset tudunk, de az biztos, hogy – Basilius Istvánnal, Alvinczi Györggyel és másokkal együtt – Erdélyből érkezett, hogy Dávid Ferenc tanait a Dunántúlon hirdesse. Hogy mikortól élt a mai Magyarország területén, arról megoszlanak a vélemények: Horváth János irodalomtörténész szerint már 1572-ben felbukkant Baranyában, Szász János lelkész-egyháztörténész viszont úgy vélte, pécsi működése csak 1588 körül kezdődött. Egyes források szerint Válaszutinak köszönhető, hogy a budai beglerbég nem büntette meg az Alvinczi Györgyöt kegyetlenül kivégeztető Veresmarti Illés református püspököt. Válaszuti ugyanis levelet írt Budára, amelyben kifejtette: a baranyai antitrinitáriusok nem kívánják Veresmartiék földi megbüntetését, hanem Istenre bízzák azt.
1572-ben keletkezett a Debreceni disputa című szatirikus dráma, amelynek szerzője feltehetően Válaszuti György, s ezért az irodalomtörténet a darabot gyakran Válaszuti komédia néven emlegeti. A darabban megelevenedik Dávid Ferenc és Méliusz Juhász Péter, Sommer János és Blandrata György alakja. A történet szerint a váratlanul Debrecenbe érkező unitáriusok vitára kényszerítik az erőszakosnak látszó, de valójában megrémült kálvinistákat, és a templomban rendezett dispután le is győzik Méliuszt és társait. A reformátusokat Válaszuti „új pápistáknak” nevezi – ezzel is utalva arra, hogy a reformátusok olykor sajnos ugyanazokat a módszereket alkalmazták az antitrinitáriusokkal szemben, mint a katolikusok. A fikciós műfajú Debreceni disputával szemben a tizenhat évvel később keletkezett Pécsi disputa alapja egy valóságosan lezajlott hitvita, amelyet Válaszuti az előző széljegyzetemben méltatott humanista reformátorral, Skaricza Mátéval folytatott Pécsett. A szépirodalomi igényességgel szerkesztett emlékiratból kitűnik, hogy Skaricza magatartásában nyoma sem volt Veresmartiék vallási türelmetlenségének: előre megegyeztek a másik fél sérthetetlenségében, s egymást „uramnak” szólították. Szász János megfogalmazása szerint „a Pécsi disputa az 1568. évi tordai országgyűléshez ragaszkodó és a lelkiismereti szabadságot feltétlenül érvényre juttató felfogásával a 16. századi magyar szellemi élet egyik gyöngyszemévé vált.” 
Szerző: Retkes Attila  2010.12.14. 12:00