Tolnai Ambrus Lukács dunántúli unitárius lelkész-prédikátor nem volt hős, de nem is volt áruló. Amíg tehette, szolgálta a dávidferenci eszméket, majd élete alkonyán – amikor a körülmények végképp kedvezőtlenné váltak – visszatért a kálvinisták közé, ahonnan egykor érkezett. Tolnai a magyarországi reformáció történetének érdekes epizódszereplője, akiről (tudomásom szerint) eddig egyetlen publikáció sem jelent meg.
Tolnai Ambrus Lukács részletes életrajzi adatai nem állnak rendelkezésünkre, de az bizonyosnak tűnik, hogy – Basilius Istvánnal, Alvinczi Györggyel és másokkal ellentétben – nem Erdélyből érkezett a mai Magyarország területére, hanem valahol a Dél-Dunántúlon született. Fiatalon kálvinista volt, majd Dávid Ferenc tanításait kezdte követni, és Pécsett unitárius prédikátornak tanult. Lelkészi szolgálatát Laskón – az Eszéktől északra, ma Horvátország területén található baranyai faluban – kezdte, majd Siklósra került. 1574-ben, Nagyharsányban Alvinczi György mellett ő képviselte az unitáriusokat azon a tragikus végű hitvitán, amelyen a reformátusok – Veresmarti Illés püspök kegyetlen döntése nyomán – mindkettőjüket halálra ítélték. Ekkor – mint Zoványi Jenő egyháztörténész írja – „a különben sem vértanúk fájából faragott Tolnai valahogy meg tudott szökni Pécsre, ahonnan sehogy sem sikerült őt alkalmi bíráinak kezökbe keríteni.”
Tolnai Ambrus Lukács később a Fejér megye nyugati részén található Polgárdiban (a magyarországi unitarizmus egyik fontos központjában), majd a Pest megyei Ráckevén teljesített lelkészi szolgálatot. Életének további alakulására két személy volt döntő hatással: Cseszneky Mihály főnemes és végvári vitéz, illetve Skaricza Máté református teológus. Amikor Tolnai újabb hitvitákban vett részt, s ezért a katolikusok és a reformátusok is üldözni kezdték, a török ellen évtizedeken át harcoló Cseszneky gróf volt az, aki földesúri védelmet nyújtott az antitrinitárius prédikátornak, akinek így nem esett bántódása. Élete alkonyán Tolnai hosszadalmas írásos hitvitát folytatott az ugyancsak Ráckevén működő Skaricza Mátéval, aki nemcsak lelkész, hanem kiváló költő, énekszerző és tehetséges rajzoló is volt. Szigeti Jenő a Confessio című református folyóiratban azt írta Skariczáról, hogy „minden vallás képviselőjéhez nyílt szívvel közeledett. Az övétől eltérő világnézeti, teológiai nézetek nem szabtak határt humanista megismerésvágyának.” Talán megnyerő egyéniségével is magyarázható, hogy Skaricza végül rábeszélte Tolnait: térjen vissza a reformátusok közé. Dávid Ferenc egykori követője így élete végén újra elfogadta Jézus és a Szentlélek istenségét.
