Török Tamás 1985-ben töltötte be hatvanadik életévét, s meglehetősen szokatlan, hogy ilyen későn jelent meg első regénye, A vértanú, amely az 1630-as években játszódik, s amelynek hőse az erdélyi szombatosvezér, Péchi Simon. Ezt követte a romantikus regényírónkra emlékező Kemény Zsigmond hallgatása, majd a harmadik kötetben visszatért az istenkereső Erdélybe: Dávid Ferenc és Blandrata György (Giorgio Biandrata) „gyilkos elszakadásának” történetét írta meg az Erdélyi Mefisztóban. Életút-interjújában – Dékány Endre kérdéseire válaszolva – Török így vélekedett a három regényről. „Együtt talán lehet őket trilógiának nevezni, mert ha cselekményük nem is összefüggő, egyik a másikból következett… Kemény Zsigmondnak lassan csaknem ismeretlennek számító nagyszerű regényét, A rajongókat rádióra formálva egyszerre két meghatározó felismerésre jutottam. Az egyik, hogy Kemény Zsigmond milyen monumentális, és a tudatunkból méltatlanul kiszorult író, a Dosztojevszkijek régiójába illő, csak éppen hálátlanabb nyelven és röghözkötöttségében rögösebben fogalmazó – és hogy sorsa, többszörös értelmű elhallgatása, félreértettsége mennyire tragikusan magyar sors. A másik fölismerésem, ezzel párhuzamosan: A rajongók egyik főhőse, Péchi Simon, Kemény elég élesen azonosítható önarcképe, és hogy Péchi sorsdöntő kérdését Kemény még nem fogalmazhatta meg: a haza vagy a szekta? Melyiket válasszam? (…) Az Erdélyi Mefisztó egy történeti egyház fényes föllobbanású keletkezésének és csöndes kisebbségbe való visszahúzódásának drámája. Egy Istenélmény-megvallás drámája, az egyetlen magyar földön született vallásé, és ugyanakkor egy egyházat teremteni képes földdarab drámája, amelyről éppen akkoriban kezdhettünk el fontolgatások nélkül beszélni, amikor e könyv megjelent. Megjelent, hogy halkan elmondja: akárhogy is történt, a kereszténység végül is egy és oszthatatlan. És valamivel hangosabban: ilyen a magyarság is.”