A Passuthnál és Cs. Szabónál egy generációval idősebb, alapvetően konzervatív, akadémikus irodalomszemléletű Horváth János 1931 és 1953 között írta meg azt a trilógiát (A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség megoszlása, A reformáció jegyében), amely a kezdetektől a 16. század utolsó harmadáig követi nyomon a magyar irodalom történetét. Az unitárius vallás szempontjából természetesen a harmadik kötet a legérdekesebb, amelynek alcíme: a Mohács utáni magyar félszázad irodalomtörténete. Horváth önálló fejezetekben vizsgálja a reformáció felekezeti megoszlását, a lutherizmus visszaszorulását, a különböző helvét változatokat és az erdélyi szentháromságtagadó irányzatot.

A terjedelmes (71 oldalas) Erdély-fejezetben Horváth János így vélekedett Dávid Ferencről: „a 16. század legsajátabb, s egyik legérdekesebb fia. Megítélését azonban felekezeti és világnézeti tekintetek bonyolítják. Azon felekezetek, melyeken túlhaladt, hajlandók benne puszta racionalistát látni, saját felekezete a reformáció beteljesedését magasztalja benne, az erasmista humanizmus, a felvilágosodás és szabadgondolkodás régibb és újabb hívei a 16. század legmodernebb jelenségeként becsülik. Valóban racionalista volt, de e tekintetben csak legkövetkezetesebb azok táborában, kik az Írás szövegére tették fel hitüket. Hite éppoly meggyőződéses volt, mint ellenfeleié, s éppúgy kárhoztatta, ostromolta azokat, sőt saját, mindenkori álláspontját, mint azok az övét. Humanista eredetből indult, de nem ő vonta le az erasmista humanizmus végső következtetéseit a hitvallás dolgában. Mondhatni minden újabb lépését mások nyomán tette meg, igaz, hogy kritikai vizsgálat és lelkiismereti tusakodás után, sohasem erőszaknak engedve, sőt annak végeredményben egész a vértanúságig ellenállva. Engedékenyebb volt másoknál: érvektől engedte magát meggyőzetni, s volt képessége érvekkel másokat meggyőzni. Sikerei azonban alig képzelhetők el a különleges erdélyi viszonyok és János Zsigmond fejedelemsége nélkül. Hajlama, egyénisége és a körülmények hozták magukkal, hogy a keresztény hit megtisztításában odáig ment, ahol az már-már megszűnt kereszténység lenni. Az a szerszám, mellyel az első reformátorok láttak munkájukhoz, az ő kezében nagyon is éles volt, végülis elevenbe vágott. De ő küldetést látott abban, hogy a másoktól csak részletenként megkezdett reformációt teljesen végrehajtsa.”