Mint előző bejegyzésemből kiderül, a reformátusok és unitáriusok 16. századi hitvitáiról értekezve a nagyszerű esszéista, Cs. Szabó László inkább a kálvinistáknak adott igazat. Kortársa, a túlzás nélkül bestsellerírónak is nevezhető Passuth László (1909-1979) viszont nagy tisztelettel, empátiával és érzékenységgel írt Dávid Ferenc életművéről.
Kultúrtörténeti beágyazottságú, olvasmányos szépirodalom. Ez jellemzi Passuth László gazdag életművét, amelyből a legnagyobb sikert az Esőisten siratja Mexikót című, 1939-ben megjelent regény aratta. A későbbi évtizedekben is igen termékeny szerző Víz tükrére krónikát írni című történelmi regénye egy évvel halála után, 1980-ban látott napvilágot a Szépirodalmi Kiadó gondozásában. Ebben a könyvben három évtized történelmét próbálta felkutatni, amely 1540 és 1571 között pergett le, s melynek szereplői között van Szapolyai János, Izabella királyné, Martinuzzi Fráter György és János Zsigmond. „Jórészt kevéssé feldolgozott, forrásaiban oly gyakran egymásnak ellentmondó korszak, sok szereplővel, de kevés valódi protagonistával. Bár aligha lehet ezt a periódust nagyszerűnek nevezni, sok-sok gyöngyszemet találtam benne” – vallott művéről Passuth László.
Vitathatatlan, hogy az író nagy gondossággal tanulmányozta az unitárius vallás megszületésére vonatkozó forrásokat, dokumentumokat, s ezekből rajzolta meg egyházalapító püspökünk portréját. Ismerte Dávid Ferenc életét és pályáját, történelmi kontextusba helyezte a híres tordai országgyűlést, illetve a legendás kerek kőről elmondott kolozsvári beszédet. Következzék két rövid szemelvény Passuth történelmi dokumentumregényéből: „A kor Erdélyének eleven szene Dávid Ferenc. Az okosságot jelképező kígyónak és a béke galambjának evangéliumi jegyében bontotta ki a vitát a régi, pápás tudomány és az új evangélium pártjai között. A pápás nem a római katolikus hitet jelentette ebben az esetben, hanem a reformáció maradibb, ortodoxabb szárnyát. Az új evangélium már az unitárius vallás kibontakozását jelentette anélkül, hogy az alakulóban lévő új felekezet neve elhangzott volna…” „Dávid Ferenc Kolozsvár után Gyulafehérváron is meghirdeti téziseit: A hit Isten ajándéka, mindenki úgy él vele, amint jónak látja, üldözni miatta senkit nem szabad. Amikor elhangzik a szó – nem is a zsinaton, nem is a diétán, hanem magában a fejedelmi palotában –, mintha egy pillanatra mindenki megdermedne. Ilyenféle szabad szó még soha nem kerengett a püspökök ódon házában, a régi bolthajtások alatt.”
