Még unitárius körökben sem ismert, hogy a 20. század egyik legkiválóbb esszéistája, a nyugat-európai emigráns magyar irodalom vezéralakja, az Erdélyben felnőtt Cs. Szabó László (1905-1984) milyen különös, ellentmondásos véleményt fogalmazott meg Dávid Ferencről. 
 
Az 1940-es évek elején, tíz kötetben jelentette meg a Franklin Társulat az Erdély Öröksége című sorozatot, amely sokféle megközelítésben, szépirodalmi igényességgel mutatja be Erdély történelmét Magyarország török megszállásától (1541) a Kiegyezésig (1867). Az enciklopédia szerkesztésében Makkai László történész és Ravasz László református püspök mellett Cs. Szabó László is részt vett. A sorozat második kötete – Sárkányfogak címmel – három évtized (1572-1602) társadalmi folyamatait tekinti át, s ennek bevezetésében olvashatjuk Cs. Szabó László írását a református-unitárius ellentétekről, és Dávid Ferenc személyiségéről. Idézzünk most fel néhány tanulságos mondatot. Nekünk, 21. századi unitáriusoknak persze nem kell vele egyetértenünk; ismernünk azonban érdemes ezt a markáns állásfoglalást.
János Zsigmond fejedelmet, „a korán hervadt, beteges ecetfácskát egészen beárnyékolta Dávid Ferenc hatalmas diófakoronája. Ferenc pap vitáiból az idő rég kiper­gette a szemet, a hangja különben is megragadóbb volt, mint a tolla… De a nyugtalan hitvalló mögött egy veszélyes vér­mérséklet, s egy örök szellemi alkat áll. Ez ma sem avult el; meg-meg­újuló alakja körül tovább örvénylik a magyar élet. Ő volt annak a kornak egeket súrló Szabó Dezsője. Kolozsvári szászoktól származott; epedő, nyugtalan, lutheri lelke egyre gyorsabb forgókba került. Előbb katolikus volt, aztán evangélikus, aztán kálvinista, aztán unitárius – s amikor rácsapódik a dévai börtön, már csak egy hajszál választja el az ószövetségi zsidó hittől… Virágjában, 1569-ben állt szemben Mélius Juhász Péterrel Váradon… Dávidnak nem a legyengült katolicizmus volt a legnagyobb ellenfele, hanem a kálvinizmus. Félelmetes feje: Juhász Péter, somogyi kisnemes, a Dunántúlról került Debrecenbe, akárcsak Csokonai. Ő a hitújítást befejezettnek, s a kálvinizmust új katolicizmusnak tartotta. Dávid csak Istenben hitt, Juhász Péter Istenben és a dogmában. Ez a bizonyítéka hogy ő volt az európaibb, a latinabb. A váradi vitában a Nyugatról megújuló törzsökös magyar csapott össze a szekták felé sodródó új magyarral. A magyarban nagyobb volt a rendszeretet, a szász-magyarban nagyobb volt a szomjúság. Juhász Péter hideg fővel és forró nyelvvel a magyar életformához hajlította Nyugat ajándékát, Dávidot a rajongás s az igazságszomj kivetette minden tételes hitből. Fehér izzása elolvasztotta a lélek rácsait, még azokat is, amelyek nélkül semmibe zuhanunk.”
Szerző: Retkes Attila  2010.11.12. 20:00